A latin és a spanyol nyelv hangkészletének összehasonlítása

E szócikk a latin és a spanyol nyelv betűkészletét és az egyes betűknek megfelelő hangértékeket veti össze a nyelv különböző történeti korszakaiban. A szócikknek nem célja a nyelvtörténeti hang- és helyesírási változások bemutatása, így előfordulhat, hogy az adott korszakban adott betűvel jelölt hang nem ugyanabból a hangból származik, amelyet egy korábbi nyelvállapotban jelöltek ugyanazzal a betűvel (például a mai spanyol c a szavak egy részében a latin t folytatása, a h pedig az f-é, stb.). A nemzetközi latin ábécé részét nem képező betűk a táblázatban dőlt szedéssel szerepelnek.

Betű Hangérték (IPA)
Latin Spanyol
eredeti kései ókasztíliai mai
A [a], [aː] [a] [a] [a]
B [b] [b], [β][1] [b], [β] [b], [β]
C [k], [kʲ] [k], [ʦ] [k], [ʦ] [k], [θ] vagy [s]
CH
(< -ct-, -lt-)
[ʧ] [ʧ]
D [d] [d] [d] ~ [ð][1] [d]~[ð]
E [e], [eː] [ɛ], [e] [e] [e]
F [ɸ]~[f] [f] [ɸ]~[h] [f][2]
G [g], [gʲ] [g], [ʤ] [g] ~ [ɣ],[1] [ʒ] [g] ~ [ɣ],[1] [x]
H [h]
I [i], [iː], [j], [jː][1] [i], [j], [ʝ][1] [i], [j], [ʒ][1] [i], [j]
J[3] [x]
K[4] [k] [k] [k] [k]
L [l] [l], [ʎ][5] [l] [l]
LL
(< cl-, pl-, -ll-)
[ʎ] [ʎ], [ʝ]~[ɟ]
M [m] [m], ∅[6] [m] [m], [n][7]
N [n] [n] [n] [n]
Ñ
(< -nn-, -ni-, -gn-)
[ɲ] [ɲ]
O [o], [oː] [ɔ], [o] [o] [o]
P [p] [p] [p] [p]
QU [kw] vagy [kʷ] [k(ʷ)] [kw], [k] [k][8]
R [ɾ], [r] [ɾ], [r] [r], [ɾ] [r], [ɾ]
S [s][9] [s], [z][1] [s], [z] [s]
T [t], [tʲ][10] [t], [ʦ][10] [t] [t]
U[11] [u], [uː], [w] [u], [w], [β][1] [u], [w], [β] [u], [w]
V [b] ~ [β][1]
W[12] [b],[13] [gw][14]
X [ks] [js] [ʃ] [ks]~[gs], [s], [x]
Y[15] [y], [yː] [i] [i], [j] [i], [j], [ʝ]~[ɟ]
Z[15] [ʣ]~[z] [ʣ]~[z] [ʣ]~[ʦ] [θ] vagy [s]

JegyzetekSzerkesztés

  1. a b c d e f g h i j Magánhangzók között.
  2. A latin szókezdő f- a spanyolban hehezetté alakult, amelyet az ókasztíliaiban még ejtettek, és írásban egy ideig változatlanul f-fel jelölték; a modern helyesírás ezt néma h-ként őrzi. A mai spanyolban meglévő f-fel kezdődő szavak többsége művelt vagy utólagos átvétel.
  3. A klasszikus latin ábécében nem szerepelt, az i és a j hangot is i-vel írták.
  4. Az ólatinban a k hang jelölésére három különböző betűt használtak: O és U előtt a Q-t, A előtt a K-t, valamint E és I előtt a C-t. Ez a valóságban is három különböző hangot jelentett a képzés helye szempontjából: a leghátrébb képzett [q] hangot o, u előtt ejtették, a közepesen veláris [k]-t ejtették a hang előtt, és a legelöl képzett k-t, amely a magyar ty felé közelített, e és i előtt ejtették. Később a K betű helyett is a C-t kezdték el használni (és a klasszikus korra már csak néhány szóban maradt meg, például Kalendae ’a hónap első napja’), míg a Q használata a magánhangzók előtti QU kapcsolatra korlátozódott.
  5. A szókezdő cl, fl, pl csoportokban.
  6. Szó végén (valószínűleg csak az előtte lévő magánhangzót nazalizálta).
  7. Szó végén.
  8. A modern helyesírásban csak e, i előtt használják a [k] hang jelölésére, a [kw] hangot ma már a cu kapcsolat jelöli.
  9. Elképzelhető, hogy ejtése inkább a magyar s és sz közötti hangnak felelt meg (apikális alveoláris réshang), amely gyakori azokban a nyelvekben, amelyek nem rendelkeznek külön [ʃ] (magyar s) fonémával. Spanyolország északi és középső területein, valamint több olaszországi dialektus ma is így ejtik.
  10. a b A ti- (de nem a sti-) szótagban magánhangzó előtt.
  11. A klasszikus latin ábécében nem szerepelt, az u és a v – pontosabban [w] – hangot is a V jelölte.
  12. Az eredeti latin ábécének nem tagja, később került bevezetésre a germán nyelvek hatására. A mai spanyolban is mindössze néhány germán (angol, német) kölcsönszóban fordul csak elő.
  13. Német kölcsönszavakban.
  14. Angol kölcsönszavakban.
  15. a b Eredetileg csak görög kölcsönszavakban fordult elő.

ForrásokSzerkesztés

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés