A magyar nyelv eseteinek listája

A magyar nyelvben 17–34-féle[1] ragot tartunk számon, amit a névszókhoz kapcsolhatunk (az „üres”, rag nélküli alanyesetet is ideértve), de ebből csak 18 a valódi esetrag. (Ezek a hagyományos nyelvtanok alanyát, tárgyát, jelzőit és határozóit azonosíthatják.)

nominativus (alanyeset) ember  
accusativus (tárgyeset) embert  
dativus (részes eset) embernek  
instrumentalis-comitativus emberrel
(-vel)
(eszköz, társ)
causalis-finalis emberért (milyen okból?, milyen célból?)
translativus(-factivus) ember
(-vé)
(változtató eset, eredmény)
inessivus emberben (hely:
hol? kérdésre)
(a belsejében)
superessivus emberen (a felszínén)
adessivus embernél (a közelében)
illativus emberbe (irány:
hová? kérdésre)
(a belsejébe)
sublativus emberre (a felszínére)
allativus emberhez (a közelébe)
elativus emberből (irány:
honnan? kérdésre)
(a belsejéből)
delativus emberről (a felszínéről)
ablativus embertől (a közeléből)
terminativus emberig (irány: hová? meddig? kérdésre)
essivus-formalis emberként (állapot; milyen formában?)
essivus-modalis emberül (állapot; milyen módon?)

A fentiek közül az első három szintaktikai eset (mivel a mondattani viszonyokból kikövetkeztethetőek), a többi pedig lexikai eset (önálló jelentésük van, amely a mondattani viszonyokból nem következtethető ki, így ezek jelentését az ún. lexikonban kell megadni). (L. még generatív nyelvészet.)

Jól látható az ún. irányhármasság (honnan? hol? hová?), valamint a háromféle (belső, illetve szűkebb és tágabb külső) helyviszony.

(Az essivus-formalis más nyelvtanok szerint az emberül alak neve, s az emberként alak ragját formativusnak nevezik.)

A valódi esetragok jellemzői,[2] hogy mindegyikükre igaz:

  • Szószerkezetben szabadon társul névmással, tulajdonnévvel, melléknévvel, számnévvel (és birtokjellel, többesszám jelével), valamint főnévvel jelentéstől függetlenül. (Nem társul pl: emberekenként, Andrásonta, tízképpen, emberekestül)
  • Ha főnévhez társult, főnevet is ad eredményül, amik viszont mondatszerkezetben szabadon módosíthatóak melléknévi jelzővel vagy vonatkozó mellékmondattal. (Nem társul pl: kis házanként, régi házastul, holdfényes éjfélkor, stb., tehát az így képzett szavak nem főnevek.)

A további, nem valódi esetragok:

  1. genitivus: embernek (a …je) – megegyezik a dativussal,
    illetve: emberé – az birtokjelet ragi eredete ellenére a modern nyelvtudomány a jelek közé sorolja
  2. distributivus: fejenként – ez képző (főnév → határozószó)[2]
  3. distributivus-temporalis: naponta – ez is képző (főnév → határozószó)[2]
  4. formalis: emberképpen – ez is képző (főnév → határozószó)[2]
  5. sociativus: ruhástul – ez is képző (főnév → határozószó)[2]
  6. locativus: Pécsett
  7. temporalis: órakor – ez is képző (főnév → határozószó)[2]
  8. (modalis-essivus: világosan, hárman, ill. hallgatólag) – e kettő is valójában képző
  9. (multiplicativus: ötször) – szintén képző

Megjegyzés:

  • ugyanaz az esetviszony többféle esetraggal is kifejeződhet,
  • két különböző esetviszony ugyanabban az esetragban is megvalósulhat (például dativus és genitivus),
  • némely esetviszonyok nemcsak esetraggal, hanem névutókkal is kifejezhetők (például vágyódik vmire / vmi után).

Az esetragok a fent leírt viszonyok mellett gyakran többféle egyéb jelentésben is használatosak, így nem lehet őket automatikusan összekapcsolni a hagyományos nyelvtan határozóival.

A sublativus (-ra/-re) például kifejezhet

  • a hely mellett (postára)
  • időt (szerdára, két percre),
  • módot (kedvünkre),
  • mennyiséget, mértéket (kőhajításnyira),
  • okot (felébred a kopogtatásra),
  • célt (hivatalos látogatásra érkezik),
  • eredményt, következményt (zöldre fest, 30 fokra emelkedik),
  • ezenkívül vonzata lehet a nézve névutónak
  • és több tucat igének, melléknévnek (biztat vmire, gondol vmire, kíváncsi vmire stb.).

Definíciós problémákSzerkesztés

Az esetrag kifejezést és az esetek hagyományos neveit felfogástól függetlenül mindenütt használják, de magát az eset fogalmát a magyarra vonatkozólag egyes (főként 1960 előtti) szerzők nem tartják alkalmazhatónak.

Szakkönyvek, amelyek a magyarban lévő esetragokra az eset elnevezést használják:

Az első három forrás az újabb, strukturális-generatív szemléleten alapul a mai nemzetközi általános és elméleti nyelvészeti irányzattal összhangban, az utóbbi három pedig a klasszikus, hagyományos magyar nyelvtanírás fogalmaira épít.

A különbség az eset fogalmának meghatározásából adódik. A korábbi magyar nyelvtudomány az alábbi szempontok alapján zárja ki a magyar esetragokat az esetek köréből:

  • A declinatiók kevés és állandó számú esetkategóriából állnak, a magyarban viszont jóval több ragos alak van, melyek száma szavanként is erősen változik.
  • Az indoeurópai eseteket a szótő végének csekély eltérései jellemzik, a magyarban viszont a szótőhöz testesebb, csaknem viszonyszói jellegű toldalékok járulnak, s ezek sok téren a névutókkal, határozószókkal is rokonok (például kerthez ~ kert felé, énfelém; házhoz ~ ház mellé, őhozzá).
(Forrás: A mai magyar nyelv rendszere, I. kötet, Ak. K., Bp., 1961, 553–554. o.)

Ami az első érvnek azt a részét illeti, ami a szavanként változó számú ragokra vonatkozik (például van órakor, de nincs asztalkor), az Új magyar nyelvtan (l. fent) megjegyzi:

  • „Nyelvtipológiai kutatások alapján is tudjuk, hogy a ragozási paradigmák gyakran hiányosak, s hogy a ragok társulási képessége rendszerű (tehát szabályba foglalható) vagy véletlenszerű (tehát szabálytalan) hézagokat mutathat.” (202. o.)

Marad tehát az a két érv, miszerint 8 eset még lehet (mert az indoeurópai nyelveknél ennyi a felső határ), de 18 már sok (amennyit a magyarra számontartanak) – kérdéses, hogy a mennyiségi elv meggyőző lehet-e –, valamint hogy a magyar esetragok testesebbek – ez ellen felhozható például a latin -ōrum, -ārum többes birtokosrag vagy az -ibus többes dativus/ablativus. Ami a más szófajokkal való rokonságukat illeti, feltehetjük a kérdést, hogy befolyásolhatják-e diakrón (nyelvtörténeti) szempontok egy nyelv szinkrón (egy adott időpontbeli állapotra vonatkozó) leírását.

A magyar nyelv könyve (l. fönt) így ír:

„Azok a ragok az esetragok, amelyek a főnév egyes és többes számához egyaránt kapcsolódhatnak. Számuk nehezen állapítható meg pontosan, mert a főnév esetalakjait nemcsak a lexikai tövekből, hanem a jelekkel bővült szintaktikai tövekből is megalkothatjuk (például ház-ban, ház-(a)-k-ban, ház-ai-m-ban, ház-ai-m-é-ban, ház-ai-m-é-i-ban). A magyar főnévnek tehát – az iskolai hagyománnyal és az akadémiai nyelvtan bizonytalanságaival szemben – van esetragozása. Amíg a német nyelvben négy, a latinban öt, az oroszban hat esetet különböztetünk meg, addig a magyarban legalább 17-18 eset van. Igaz azonban, hogy a főnév esetragozásának paradigmatudatát nem alakította ki úgy a nyelvtan, mint az igéét; s nem is olyan zárt rendszer. Egyrészt bizonytalan egyes toldalékok rag voltának megítélése, másrészt határait elmossa és kitágítja a névutózás. Ezért sem könnyű összehasonlítani a magyar esetrendszert az indoeurópai nyelvek esetrendszerével.” (264–265. o.)

Az újabb típusú nyelvtanok (a korábbi fenntartásoktól függetlenül) az alábbi definíciót adják, amely már a magyar esetragokra is vonatkozik:

Valamely toldalék akkor és csakis akkor esetrag, ha a vele toldalékolt főnév lekötheti az igének valamely, alakja szempontjából is meghatározott vonzatát.

Ezzel a kritériummal kapjuk a fenti 18 esetet, az elvileg szóba jöhető 25–28–34 esetrag közül.

ForrásokSzerkesztés

  1. Egy új magyar nyelvtan felé, ISBN 963-270-445-2, 53–54. o.
  2. a b c d e f É. Kiss Katalin, Kiefer Ferenc, Siptár Péter. Új magyar nyelvtan. ISBN 963-389-521-9