Elassomatoidei
| Ezt a szócikket át kellene olvasni, ellenőrizni a szöveg helyesírását és nyelvhelyességét, a tulajdonnevek átírását. Esetleges további megjegyzések a vitalapon. |
A Elassomatoidei a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába és a sügéralakúak (Perciformes) rendjébe tartozó alrend.
 | ||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| ||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||
| ||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||
 A Wikifajok tartalmaz Elassomatoidei témájú rendszertani információt.  A Wikimédia Commons tartalmaz Elassomatoidei témájú kategóriát. |
Rendszerezés szerkesztés
Az alrendbe az alábbi 1 család, 1 nem és 6 faj tartozik:
- Törpenaphalfélék (Elassomatidae)
- Elassomatidae
- forrás naphal (Elassoma alabamae)
- carolinai naphal (Elassoma boehlkei)
- Everglades-mocsári naphal (Elassoma evergladei)
- kékpettyes naphal (Elassoma okatie)
- Okefenokee-mocsári naphal (Elassoma okefenokee)
- csíkos naphal (Elassoma zonatum)
- Elassoma gilberti
- Elassomatidae
Az alrend története: 1877-ben az Egyesült Államok délkeleti területén, Észak Karolina megye egyik mocsaras területén felfedeztek egy picike halat, melyet elneveztek Elassoma zonatum-nak. Már az első leírásokból kiderült, hogy a későbbiek folyamán ez a faj még sok vita tárgya lesz, de akkor még senki nem gondolta, hogy a 90-es évek elején az elassomák alapjaiban fogják felforgatni az egész Perciformes rendet. Az elassomákat eredetileg a Cichlidae családhoz sorolták (Jordan, 1877). Ez a besorolás hamar megváltozott, 1882-ben Jordan & Gilbert felállította a Perciformes rendben az Elassomatidae családot. Majd bő tíz év múlva ez a besorolás is megváltozott és az elassomák átkerültek a Percoidea öregcsaládhoz (superfamilia), a díszsügérek (Centrarchidae) közé (Boulenger, 1895). Az amerikai Eaton 1956-ban, majd Branson & Moore 1962-ben az elvégzett anatómiai vizsgálatainak alapján először merült fel az a kérdés, hogy talán nincs közeli rokonsági kapcsolat az elassomák és a díszsügérek között. Ezt a tényt erősíti meg 1963-ban Moore & Sisk, akik jelentős eltéréseket találnak egy Lepomis faj és az E. zonatum szem és szaglószervei között. A későbbiekben ugyanezt az eredményt kapják további 26 díszsügér és négy elassoma faj összevetésében.
A hatvanas évek elején az Egyesült Államokban már elkezdődtek a kezdetleges mikrobiológiai vizsgálatok, amelyek újabb fordulatot hoztak. 1964-ben T. Roberts 20 díszsügér kromoszóma szelvényeit veti össze ugyancsak az E. zonatum örökítőanyagával. Már a kromoszómák alaktani eltérései is jelentősek. A kiindulópontul szolgáló akváriumi megfigyelések sorozata is ezt bizonyította, ugyanis az elassomák szaporodásbiológiája eltérő, nem építenek fészket íváskor, mint a többi sügérfaj (Sterba, 1961) (Axelrod & Shaw, 1971) (Mettee, 1974). Ezek vezettek később arra a következtetésre, hogy az elassomákat egy teljesen különálló családba kellene sorolni (Avise, 1977), (Humphries & Lauder, 1985).
Az amerikai Johnson 1984 és 1993 között DNS vizsgálatok sorozataival bizonyította először, hogy az elassomák rokonsági viszonyai kívülre mutatnak a Percoidei öregcsaládon, sőt magán a terjedelmes Perciformes renden is. A mikrogenetikai elemzések alapján az elassomák meglepő hasonlóságot mutatnak a tüskés pikóhoz (Gasterosteiformes), és olyan ismerős halcsoportokkal vannak rokonsági viszonyban, mint a mocsári és tüskés angolna, csikóhalak, kalászhalak, stb. 1993-ban létrejött egy új halcsoport, amelyek nevéről átmeneti megoldásként egy mozaikszót használtak: S-M-E-G-M-A = Synbranchiformes + Mugiliformes + Elassomatidae + Gasterosteiformes + Atheriniformes.[1] Még ugyan ebben az évben megszületett a Percomorpha öregrend, amelynek egyik ágát smegmamorpha ágnak neveznek. Ez az ág, és maga az egész Percomorpha seria az elassomák nélkül aligha jöhetett volna létre. 1997-ben Johnson ismét a mikrogenetikai, és meglepetésre az anatómiai vizsgálatokra hivatkozva javasolja egy új rend felállítását. A vizsgált anyag egyetlen Elassoma faj, az E. alabamae. Az új rendszertanban az elassomákat még alrendként jelölik Incertae sedis megjelölésként.
Fajok szerkesztés
Elassoma alabamae (Mayden, 1993) szerkesztés
Egykor igen nagyszámú populációjuk élt Észak-Alabama mészkőhegyeinek barlangjaiból fakadó forrásvizekben. Azonban az intenzív növénytermesztés következtében a forrásvidék elszennyeződött és a populáció összeomlott. Több mint 30 évig egyetlen példány sem került elő, – úgy gondolták a faj kihalt. De 1973-ban David E. Etnier talált egy új populációt, egy Beaverdam nevű patakban. A 90-es évek elején az amerikai Fred C. Rohde kezdeményezésére a Pyror vidék Természetvédelmi területté vált, – így a forrás naphal megmenekült a kihalástól. 
Elassoma boehlkei (Rohde & Arndt, 1987) szerkesztés
A legkisebb Elassoma faj, átlagos méretük csupán 19. 3 mm (kevesebb, mint 1 inch). Két kicsi populáció ismert Észak-Carolinában a Waccamaw, valamint a Santee folyórendszer középső részeinek kis patakjaiból. A folyók szennyezettségének következtében 1996-ban felkerült a fokozottan védendő fajok nemzetközi listájára. A kihalás szélén áll! [1]
Elassoma evergladei (Jordan 1884) szerkesztés
A fajt egy Wilmington nevű farmer találta meg véletlenül a XIX. század elején egy floridai kis tóban a hínárok gyűjtése közben. Előfordulási helyei Dél-Carolinában a Cape-Fear folyó vízrendszere, a Floridai-félszigeten az Everglades-mocsár, valamint Nyugat-Alabama vízrendszeréhez tartozó kis patakok és öntözőcsatornák. A különböző helyeken élő populációk alapszínezete és mintázata más és más.
A közelmúltban fedeztek fel egy új evergladei színváltozatot Virginia állam keleti partvidékén, a Chesapeake öbölbe torkolló Piankatank folyó deltavidékén (E. evergladei "HARDYVILLE").
A deltavidék 203 hektáros területre terjed ki, amelyet Sárkány mocsárnak neveznek. A Dragon mocsár egy része már Természetvédelmi terület. [2]
Dél-Florida őslakosai a szeminólo indiánok, Pa-hay-okee-nak, "füves víznek" nevezték Evergladest, akik függetlenségüket 1837-ben vesztették el. Utolsó nagyfőnökük Osceola volt.
Az Everglades lelke egy 160 km hosszú sekély folyó, amelynek 80 km széles mocsaras torkolatvidéke tele van kis szigetekkel. Ez a folyó az Okeechobeei-tóból ered, amelynek mélysége fél méteres, viszont 1865 négyzetkilométeres területet ölel fel. A terület nagy része mocsaras, lapos préri, ahol a sás négy méter magasra is megnő. A terület egy része 1947 óta Nemzeti Park. [3][halott link]
Elassoma okatie (Rohde & Arndt, 1987) szerkesztés
A nevét két jól hangzó Muskhogean indián szó, az oka és ateeh szavakból állították össze. Ez annyit jelent vízből származik. Dél-Karolinából három populációja ismert, az Edisto, New, és a Savannah nevű patakokból. A közelmúltban egy újabb kis populációt fedeztek fel Dél-Georgiaban egy vasútvonal melletti árokban. Az E. okatie szintén 1996-ban került fel a nemzetközi vörös listára. Állományuk genetikailag gyenge és sebezhető!
 |
Elassoma okefenokee (Bohlke, 1956) szerkesztés
Az Elassoma nem legszínesebb képviselője. Az első példányokat 1956-ban James E. Bohlke fedezte fel az Okefenokee-mocsárból kifolyó Suwannee patak egyik öblében.
Elterjedési területük kiterjed az Altamaha folyórendszer kis patakjaira, valamint Dél-Georgia és a floridai-félsziget mocsaraira, és a nyugat-floridai Choctawhatchee folyó vízrendszerére.
Az Okefenokee Mocsár egy sekély 1.770 km² es ősi vízivilág a floridai félsziget északi részén, amelyet Georgia állam egyik természeti csodájának tartanak. A mocsár aljából feltörő metángáz a felszínre emeli a tőzeget és így úszó szigetek képződnek, amelyen megtelepszik a vegetáció. Az Okefenokee szó a szeminólo indiánok nyelvén "süllyedő talaj"-t jelent. A mocsár nagy része Nemzeti Park. [4] Archiválva 2007. február 8-i dátummal a Wayback Machine-ben [5]
Elassoma zonatum (Jordan, 1877) szerkesztés
A legnagyobb elterjedési területtel bíró Elassoma faj, a nem névadó, alapítófaja. Megtalálhatóak az USA keleti partvidékén Észak-Karolinától Texasig, valamint észak felé a Mississippi folyó vízgyűjtő területén egészen Illinois állam déli részéig. Dél Illinois területén található egy sötétebb színezetű, és a törzsalaktól kissé eltérő mintázatú populáció, amelyet egyelőre Elassoma sp. néven jelölnek.
Elassoma gilberti (Snelson, Krabbenhoft & Quattro, 2009) szerkesztés
Az élőhelyük kiterjed az északnyugat-floridai Rio Flint, és a délnyugat-georgiai Rio Ochlockonee folyórendszerekre, valamint az ugyancsak a floridai félszigeten lévő Panhandle nevű patakrendszerekre, amelyek beletorkollanak az Atlanti-óceáni Choctawhatchee öbölbe. Közeli testvér faj az E. okefenokee. Már régebben is összekeverték e két fajt, amelyek morfológiailag (alaktani összevetés) nagyon hasonlók egymáshoz, azonban a farokalatti úszók kemény sugarainak számában eltérés van. Általában hét ilyen úszósugár van az E. gilberti-nél, nyolc az E. okefenokee-nél. Ezen kívül az E. gilberti teste kissé elnyújtott, és valamivel kisebbek a hát és a farokalatti úszók. A nőstények kopoltyúfedőjén a szemük alatt látható két, 'kötőjel alakú türkizkék színű rajzolat, ez viszont hiányzik az okefenokee nőstényéről. Ezeket a különbségeket alá is támasztotta a molekuláris analízis, ahol a mitokondriális RNS nyomvonalak között 12 fix különbséget lehetett kimutatni.
Jegyzetek szerkesztés
- ↑ Archivált másolat. [2007. március 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. december 27.)
