Főmenü megnyitása
Heinz Guderian, a német páncéloserők „atyja” a franciaországi Bouillonban

A második világháborúban a német hadsereg rendszeresített harcjárművei közül azokat nevezték Geschützwagennek (szó szerint löveges jármű, magyar terminológiával önjáró löveg), amelyek valamilyen harckocsi vagy lánctalpas vontató átalakításával páncélvadásszá vagy rohamlöveggé változtak. A harckocsiból átalakítottakra jellemző, hogy a forgatható torony nélkül beépített fegyverzet nagyobb és nehezebb lehetett, ezért erősebbé vált. Ezek az eszközök általában nehezebbek, mint az eredeti járművek, ezért mozgékonyságuk, hatótávolságuk csökken, súlypontjuk feljebb tolódik, ami stabilitásukat rontja. A legjobban sikerült önjáró lövegek a Hetzer páncélvadász és a Jagdpanther rohamlöveg voltak, amelyeknél a harckocsik jellemzésére használt, Heinz Guderian által hangsúlyozottan megfogalmazott[1] hármas követelmény (mozgékonyság-páncélvédettség-tűzerő) jó összhangot alkot.

Tartalomjegyzék

Páncélvadász, rohamlöveg és önjáró tüzérségSzerkesztés

Az önjáró lövegek alább kétfelé osztott kategóriája (rohamlöveg és páncélvadász) eredetileg nem megkülönböztetett típus. Azonos Sd.Kfz. számon futottak például a StuG és StuH változatok, amelyek egyébként is gyakorlatilag csak a beépített fegyverzetben tértek el egymástól. Ugyanakkor alapvetően különböző feladataik miatt a harcászatban mindig is élesen elváltak egymástól. A különbségre rávilágított 1977-ben Karl H. Brockschmidt a 12. SS-páncélvadászosztály 1944. decemberi átszervezésével kapcsolatos nyilatkozatában:

„Az osztály, mint páncélvadászosztály bevált és magas kitüntetéseket kapott. Most azonban arról volt szó, hogy ebből a páncélvadász-osztályból egy rohamlövegosztályt csináljak. Ez azt jelentette, hogy a páncélvadász-felfogást (várni, lesben állni, majd a páncélost kilőni) a rohamlövegosztály dinamikus harcászatává kellett átalakítani. Az osztály feladata az kellett legyen, hogy a súlypontokon az útból mindent szétlőjön és a gyalogságot magával húzza.”[2]

A páncélvadász tehát alapvetően defenzív harceszköz, amely a támadó páncélosok megállítását, kilövését álcázott, beásott állásokból teljesíti, legtöbbször a tűzkiváltás után villámgyors helyváltoztatással, hogy a tüzérfelderítést elkerüljék. A harcmodort, az alkalmazott taktikát, így a jármű besorolását nagyban befolyásolta, hogy a számbajöhető ellenfelek milyen tűzerővel rendelkeztek. A Nashorn önjáró páncéltörő löveg az első időkben még kiválóan alkalmas volt rohamlövegként való bevetésre, a későbbiekben inkább páncélvadászként alkalmazták. A tendencia az volt, hogy a rohamlövegnek kifejlesztett járművek az ellenfél tűzerejének növekedésével egyre inkább páncélvadásszá váltak. Csak az első időkben kialakított, igen gyenge páncélzatú önjáró lövegek voltak olyanok, hogy kifejlesztésük pillanatától kezdve páncélvadászok voltak (JagdPz I, Marder, stb).

Az önjáró tüzérség a tábori lövegek járműre ültetésével keletkezett, célja egyértelműen a gyorsaság és bevethetőség növelése volt. A vontatott és platóra málházott lövegekkel ellentétben a lánctalpas alvázra szerelt lövegek terepen is kiválóan közlekedtek, a tüzelésre gyakorlatilag azonnal készek voltak a megállást követően.

ÁtalakításokSzerkesztés

Az átalakítások legnagyobb részét a szükség szülte. Németország rohamtempóban fejlesztette harckocsijait. Az elavult, harcra már nem alkalmas harckocsik alvázaira szerelt különböző típusú lövegek felhasználhatóvá tették azokat. A páncélvadászok és rohamlövegek kialakítására azért került sor, mert torony nélküli változatra nehezebb (nagyobb űrméretű, jobb páncéltörő képességű) löveget lehetett szerelni. A koncepció a gyalogsági támogató tüzérség önjáróvá alakításából származott, ahol a vontatott tüzérség mozgékonyabbra váltása volt a cél. A német hadsereg Csehszlovákia, Lengyelország és mindenekelőtt Franciaország megszállása alkalmával rengeteg idegen technológiához jutott, amelyek egy részét rendszerbe állították harckocsiként, vagy átalakították önjáró löveggé.

A tűzerő és a védettség növelésére két jellemző adat: a Párduc a 7,5 cm-es L/70 űrmérethosszú KwK42 löveggel üzemelt, míg a Vadászpárduc 8,8 cm-es PaK43/3 löveggel ugyanazon az alvázon. A Tigris esetében még nagyobb a különbség: a Tiger I 8,8 cm-es, L/56 űrmérethosszú KwK36-os lövegének páncéltörő képessége 2000 méteren 110 mm volt. A Királytigris 8,8 cm-es, L/71 űrmérethosszú KwK43-as lövege 2000 méteren 153 mm, a Vadásztigris 12,8 cm-es, L/50 űrmérethosszú PaK44-es lövege 2000 méteren 210 mm páncéltörő képességgel rendelkezett (adatok 30° becsapódási szög mellett értendők). Abban a korban, amikor a rogyókúpos, kumulatív,[3] szárnystabilizált űrméret alatti nyíllövedékek még nem álltak rendelkezésre, a páncéltörő képesség növelésének két útja volt: nagyobb űrméret és nagyobb űrmérethossz. Mindkettő csak a löveg tömegének növelésével volt elérhető, amely amellett hogy nem fért el a tornyokban, lehetetlenné tette a toronyforgató mechanizmusok alkalmazását, és megterhelte az alvázat.

A német technológiai fejlesztések – jórészt Hitler megalomániája miatt – a nagyobb méretek irányában haladt. A mozgékonyság-tűzerő-páncélvédettség hármas egységéből a mozgékonyság kisebb jelentőségű lett. Az ideális harckocsit a német Pz IV és a Párduc képviselte, szemben a Tigrissel. Nem véletlen, hogy a Pz IV-es alvázát alakították át a legtöbb módon, illetve a legjobb rohamlöveget a Párducból rakták össze.

A korai típusoknál a védettséggel és a tűzerővel volt probléma, a későbbieknél a mozgékonysággal, és az ehhez kapcsolható hatótávolsággal voltak gondok. A Tigris például a kor színvonalának maximálisan megfelelő védettséggel és tűzerővel rendelkezett, de elégtelen erejű motorja miatt lassú volt, főleg a szovjet T–34-hez (és változataihoz, T–34/76, T–34/85) képest. Így a jelentősen megnövelt védettségű és tűzerejű Jagdtiger gyakorlatilag csak állóharcokra, beásott védekezésre (páncélvadász szerepkörre) volt alkalmas akkor, amikor hatékony rohamlövegek kellettek volna.

Jelentősebb átalakított járművekSzerkesztés

Önjáró tüzérségSzerkesztés

Az önjáró tüzérségi eszközök gyalogsági támogató fegyverek, amelyek repeszfüggönyt, tűzhengert, fedezőtüzet biztosítottak a gyalogsági támadásokhoz. Elsődlegesen a vontatott és málházott tüzérség gyorsítására fejlesztették, megtakarítható volt a löveg tűzkész állapotba hozási idejének jelentős része, és nem elhanyagolható módon a tüzérek védettsége is nagyobb lett a páncéllemez-előtéteknek és oldalsó páncélzatnak köszönhetően. A későbbiekben ezeknek állandó problémát jelentett a lőszerutánpótlás, főleg a 30,5 cm átmérőjű Skoda GrW L/16 löveggel ellátott Sturmpanzer IV Bär és a 38 cm-es lövegű Sturmpanzer V Sturmtiger esetében, amelyeknél a járműbe kevés lőszer fért el, és a lövedék mozgatása, töltése és ürítése is nehézkes volt.

Típusok és alapjaikSzerkesztés

Páncélvadászok és rohamlövegekSzerkesztés

 
Panzerjäger I Észak-Afrikában, 1941. márciusából

Az önjáró páncéltörő lövegek csak a beépített fegyverzet tekintetében különböznek a többi tüzérségi önjáró lövegtől. Ez a páncéltörő ágyú, amely miatt hadászati szerepük a nagy tankcsaták idején megnőtt. E fegyverzet miatt állandó és közvetlen támadásoknak voltak kitéve az ellenség részéről, mivel feladatukat csak az első vonalban oldhatták meg. Ezért itt nemcsak a tűzerő növelése, hanem a védettség fokozása is elengedhetetlen feladat lett, emellett fontos volt a precíz irányíthatóság (kormány- és futómű), a minimális fordulókör (esetenként a helyben fordulás képessége).

A német páncélvadászok egységes jellemzője, hogy forgatható toronnyal nem rendelkeztek.[4] A főfegyverzet oldalirányú mozgathatósága 10–30° között mozgott, vagyis a jármű vezetőjének kellett a durvairányzást elvégezni az egész jármű irányba állításával. Kezelőszemélyzetük létszáma többnyire ugyanannyi, mint az azonos kategóriájú harckocsiké.

Az első páncélvadászokat a lehető legegyszerűbb módszerekkel állították elő: eltávolították a tornyot és a küzdőtér felső páncélzatát, majd mellvédet állítottak a jármű elejére és oldalaira. Ez a mellvéd hasonló volt a fogatolt tüzérség előtétpáncéljaihoz, de jóval magasabb és vastagabb is lehetett annál. Az elülső és oldalsó páncéllemezek közti tágas tér adott helyet a nagy(obb) tűzerejű lövegnek, a kezelőszemélyzetnek, a lőszernek és az önvédelmi kézifegyvereknek. Több típusba másodlagos fegyverzetet (géppuska, gépágyú) egyáltalán nem helyeztek el, ezért csak a kézifegyverekkel lehetett közvetlen gyalogsági támadást elhárítani. Ebből – és a nyitott küzdőtérből – kifolyólag a korai páncélvadászok rendkívül sebezhetőek voltak gyalogság elleni harcban, és a mellvédek viszonylag kis vastagsága miatt gyakran alulmaradtak a harckocsikkal vívott harcokban is. A nyitott felső rész védtelenné tette őket a bombázók és vadászgépek támadásaival szemben is.

A tapasztalatok alapján teljesen zárt testű és erősen páncélozott páncélvadászokat alakítottak ki. Jó példa erre a Pz 38(t) alvázára épített páncélvadászok sorozata a Marder II-től a Marder III-on keresztül a Hetzerig. A Pz IV alvázakra épített Hornisse (Nashorn), Jagdpanzer IV. A fejlesztés a Dickermax kialakítása idején fordult az új irány felé, ezért ebből a Nashornra emlékeztető típusból összesen két darabot építettek. A Pz III alapjaira szerelt StuG III ugyanezt mutatja. A Párduc és Tigris harckocsikból csak zárt felépítményes vadászokat gyártottak, de a Tigrisnél a Ferdinand és Elephant sikertelensége után még kompaktabbra álltak át, ez lett a Jagdtiger.

Típusok és alapjaikSzerkesztés

 
Jagdpanzer 38(t) Hetzer a drezdai hadtörténeti múzeumban

Lángszórós harckocsikSzerkesztés

Felderítő járművekSzerkesztés

Légvédelmi önjáró lövegekSzerkesztés

IrodalomSzerkesztés

  • Crawford, Steve. Harckocsik a második világháborúban. Hajja és Fia (2002). ISBN 963-9329-40-1 
  • George Forty: Tankok világenciklopédiája, Bp., Atheneum 2000, 2006
  • Bombay-Gyarmati-Turcsányi. Harckocsik. Zrínyi K. (évszám nélkül). ISBN 963-327-332-3 
  • Barker, A.. Páncélosok a háborúban. Hajja és Fia (2001). ISBN 963-9329-09-6 
  • Rieder, Kurt. Páncélosok akcióban!. Vagabund K. (2005). ISBN 963-9409-22-7 
  • Földi, Pál. Tank könyv. Anno K. (évszám nélkül). ISBN 963-375-040-7 
  • Meyer, Hubert. Kriegsgeschichte der 12. SS-Panzerdivision "Hitlerjugend" Band. Osnabrück (1999) 

JegyzetekSzerkesztés

  1. Forrás: Heinz Guderian - Achtung Panzer
  2. Meyer: Kriegsgeschichte..., 408. old, Brockschmidt SS-Haupsturmführertől
  3. Kumulatív hatású páncéltörő lövedékek már léteztek, de a krónikus nyersanyaghiány miatt alkalmazásuk háttérbe szorult.
  4. A szövetségeseknél voltak forgó tornyos páncélvadászok is

GalériaSzerkesztés