Madárvadászat hajítófával az ókori Egyiptomban

A hajítófa fából készült ősi vadászfegyver, harci eszköz, játékszer; az egyik legrégebbi emberi szerszám. Számos ősi kultúrában kimutatható a használata, de ma is ismeretes. Legnevezetesebb mai változata az ausztrál bennszülöttek bumerángja. Eredetileg leginkább madarak vadászatára alkalmazták.

TörténeteSzerkesztés

 
Hajítófák Tutanhamon sírjából

Használatát Európában is kimutatták már a felső paleolitikumtól kezdve. Az ókori Egyiptomban is elsősorban madarak vadászatára szolgált, de a hadviselésben is volt szerepe. Tutanhamon fáraó szenvedélyes madárvadász volt, sírjában sok különböző kiképzésű, gazdagon díszített hajítófát találtak.[1]

Magyar változataiSzerkesztés

A néprajztudomány szerint a magyar hajítófa alapesetben mindkét végén kihegyezett, körülbelül 65 cm hosszú, 5 cm átmérőjű keményfa karó, aminek végeit tűzben megpörkölhették, hogy keményebb legyen. A kiskunsági pásztorok főleg a nyájat támadó farkasok, kutyák ellen, de verekedésekre is használták. A kis- és nagykunsági pásztorok a századfordulón még használták a hajítófát. A pákászok a hajítófával madarakat ejtettek el. Az ismert magyar szólás: „nem ér egy hajítófát” minden bizonnyal ezzel az egyszerű és olcsó eszközzel függ össze.[2]

A hajítófák különleges fajtája a keresztben egymásra erősített két fából készült, bádoggal megerősített „libucütő”, amelyet a felriasztott bíbiccsapat közé dobtak. Ennek hagyománya Balmazújváros környékén maradt fenn.[2]

JegyzetekSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés

További információkSzerkesztés

  • Madarassy László: A hajítófa (Magy. Nyelv. 1908)
  • Bátky Zsigmond: A hajítófához (Ethn., 1910)
  • Franz, L.: Alteuropäische Wurfhölzer (kiadta W. Koppers, Festschrift P. W. Schmidt, Wien, 1928)
  • Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933)
  • Gunda Béla: The Casting-Staff used by Hungarian Herdsmen and its Ethnological Significance (London, 1941).