Isoetopsida

növényosztály

Az Isoetopsida a korpafüvek törzsének (Lycopodiophyta) legfejlettebb osztálya. Korábbi rendszerekben nem szerepelt a mai értelemben vett Iseotes-vonal a korpafüvek evolúciójában, ahová nem csak a durdafüvek (Isoetales), hanem az igen magas fejlettségű heterospórás korpafűfák is tartoznak (Lepidodendrales és Pleuromeiales rend). Ugyan a durdafüveket és a pikkelyfákat – és azok pecsétfafélék családját – korábban is nagyon közeli rokonoknak tartották, de ez mégsem fejeződött ki úgy a rendszerben, mint most.

Isoetopsida
A közönséges durdafű (Isoetes lacustris)
A közönséges durdafű (Isoetes lacustris)
Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae)
Törzs: Korpafüvek (Lycopodiophyta)
Osztály: Isoetopsida
Rendek
Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Isoetopsida témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Isoetopsida témájú kategóriát.

Jellemzőik szerkesztés

Az ide tartozó növények nagyrészt heterospórásak, vagyis spórák ivarilag (hím és női jellegű) és méretben is különböznek egymástól (nagyobb méretű női jellegű spóra a makrospóra; kisebb méretű hím jellegű a mikrospóra). A heterospória megjelenése rendkívül fontos mozzanata növényvilág fejlődéstörténetében, hisz a mag kialakulásának előfeltétele. Az Isoetopsida osztályban is kialakulnak a magot termő alakok (magvas pikkelyfákLepidocarpon), bár hamar ki is vesznek a Föld flórájából.

Ma az osztályt egyedül a durdafüvek rendje képviseli két nemzetséggel a világflórában. Hazánkban nem élnek, legközelebb a mediterrán területeken találkozhatunk velük.

Az ide tartozó csoportok szerkesztés

Az osztályba több, egymásra alig hasonlító rend tartozik.

  • Pikkelyfák (Lepidodendrales): Nagy termetű, akár 40 méteres magasságot is elérő, villásan elágazó, vastag törzsű fák. Szaporodásuk különlegessége a fejlett heterospória, a fenyőtobozszerű, akár 1 métert is elérő hajtásvégi sporofillumfüzérek és a magot termő alakok megjelenése.
  • Utópecsétfák (Pleuromeiales): A pikkelyfák közeli rokonainak tekinthetők, egészen a földtörténeti középidő (mezozoikum) triász koráig fennmaradtak. Méretük jelentős csökkenést mutat, a típusfaj Pleuromeia már csak 2 méter magas volt. Az utó-pecsétfák erősen xerofitonok és sótűrők voltak.
  • Durdafüvek (Isoetales): Kis termetű, minimális másodlagos vastagodásra képes, hosszú mikrofillumú, heterospórás növények. Nedves talajon vagy mocsarakban élnek. Két nemzetség képviseli őket kb. 100 fajjal.
  • Csipkeharasztok (Selaginellales): egyetlen nemzetség mintegy 700 faja tartozik ide.

A Mägdefrau-sor szerkesztés

A 20. században a kihalt korpafüvek nagyszámú leletére támaszkodva a kutatók felállítottak egy redukciós sorozatot, melyben a nagy termetű pikkelyfákból (konkrétan a pecsétfafélékből) levezették a kis termetű, egyszerűsödött, ma élő korpafüveket. Ez egy híres botanikus, Mägdefrau után kapta a nevét, aki nagyban hozzájárult az elmélet megszületéséhez.

A Mägdefrau-sor a következő:

Sigillaria – Pleuromeia – Nathorstinia – Stylites – Isoetetis – Isoetes

A legújabb paleobotanikai vizsgálatok ezt a redukciós leszármazási sort viszont nem támasztják alá. Ugyanis a mai durdafüvekre nagyon hasonlító Isoetetis már viszonylag korán, a Nathorstinia és Stylites korpafűcsoportokkal egy időben megjelent.

A korpafű–fenyő rokonság szerkesztés

Ugyancsak egy sajátos XX. századi (1950–1970-es évek) elmélet volt, hogy a korpafüvek, azokon belül is a magasan fejlett pikkelyfák a tűlevelűek ősei. Az elmélet elsősorban Seward, Lam és Mägdefrau botanikusok nevéhez fűződik, akik a heterospórás pikkelyfák sporofillumfüzéreit homológnak tekintették a fenyők tobozaival. Eszerint a füzérben lévő makrosporangiumokból a fenyők magkezdeményei, a makrosprofillumokból pedig a mag burka, az integumentum alakult ki. Az elmélet gyökere a hajtásos növények stachyspória–fillospória alapú felosztása. A stachyospórás növények sporangiumai vagy magvai a tengelyképleteken ülnek, míg a fillospórás növények sporangiumai vagy magvai a levelek felületén. Seward, Lam és Mägdefrau ezt a felosztást fejlődéstörténetileg központi jelentőségűenk tekintette. Így hajtásos növények törzsfejlődésében két nagy utat láttak. Az egyik az ősharasztoktól vezet az izospórás, majd heterospórás korpafüveken (pikkelyfák) a nyitvatermő ősfákig, majd azokon át az ősfenyőkig és fenyőkig (stachyspórás ág). A másik ág a páfrányok előnyitvatermők csoportján át a magvaspáfrányokig, majd a cikászokig és zárvatermőkig (fillospórás ág).

Ez az elmélet teljesen tarthatatlan, sem ősnövénytani, sem molekuláris biológiai vizsgálatok nem támasztják alá. A hazai botanikai szakirodalomban soha nem is honosodott meg (már Soó Rezső is elveti az 1953-as Fejlődéstörténeti növényrendszertan című munkájában.)

Források szerkesztés

  • Podani János: A szárazföldi növények evolúciója és rendszertana, ELTE Eötvös Kiadó, Bp., 2007
  • Tuba Zoltán–Szerdahelyi Tibor–Engloner Attila–Nagy János (szerk.): Botanika II. (Bevezetés a növénytanba, algológiába, gombatanba, és funkcionális növényökológiába) – Rendszertan, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2007
  • Urania Növényvilág II. – Magasabbrendű növények I., Gondolat Kiadó, Bp., 1978
  • Hortobágyi Tibor (szerk.): Növénytan II. – Növényrendszertan és növényföldrajz, Tankönyvkiadó, Bp., 1973
  • Soó Rezső: Fejlődéstörténeti növényrendszertan, Tankönyvkiadó, Bp., 1953