Wikipédia

Kentucky belépése az amerikai polgárháborúba

Kentucky határállami szerepet játszott az amerikai polgárháborúban. Abraham Lincoln, az Amerikai Egyesült Államok elnökének mondása szerint: „Remélem, hogy Isten az én pártomon áll, Kentuckynak viszont muszáj lesz.”[1] 1861 szeptemberében Orville Browningnak küldött levelében[2] Lincoln azt írta: „Kentuckyt elveszíteni, azt hiszem egyenlő az egész játszma elvesztésével. Ha Kentucky elvész nem tudjuk Missourit és Marylandet sem megtartani. Ha ezek mind ellenünk fordulnak, a reánk háruló feladat túl naggyá nőne. Azonnal beleegyeznénk a Szecesszióba, akár a főváros feladásával együtt.”[3]

Kentuckyt határállami volta miatt helyi testvérháború fenyegette. Hivatalosan semleges pozíciót foglalt el a háború kitörése kezdetén, de az ezt fenntartó szándék fokozatos erodálódásával Kentucky belesodródott a polgárháborúba. A kezdetben titkos toborzások nyílttá váltak, Észak a semlegességet megsértve kiképzőtábort létesített az állam területén, majd Leonidas Polk déli tábornok elfoglalta a délnyugati csücskében levő fontos vasúti tranzitpontot, Columbust. Az állam ekkor már masszívan uniópárt többségű törvényhozása a Konföderációval ellenes álláspontra helyezkedett, és felkérte az Egyesült Államokat, hogy segítse Kentuckyt a behatolók ellen. Az Uniós jelenlét a háború végéig fennmaradt, a gyakori déli portyák és támadások ellenére.

Kentuckyban vívták meg a Mill Springs-i és a Perryville-i ütközetet. Olyan híres katonai vezetők harcoltak itt, mint Ulysses S. Grant az uniós oldal képviseletében, vagy Nathan Bedford Forrest a konföderációs oldalon. Forrest lovassági portyái és gerillatámadásai súlyosan érintették az uniós hadsereget Sacramentóban és Paducah-ban.

Kentucky különös jelentőséggel bírt mindkét oldal vezetése számára családi kötelékeik miatt. Itt született Abraham Lincoln, felesége, Mary Todd és Jefferson Davis, a konföderáció elnöke is.

A békebeli Kentucky szerkesztés

Kentucky lakossága megosztott volt a polgárháborút előidéző problémákat illetően. 1860-ban a rabszolgák az állam lakosságának 19,5%-át tették ki, vagyis minden ötödik ember rabszolga volt. Mint az országban általában sok északi szimpatizáns nem látott nagyobb problémát ezzel a „különleges intézménnyel”,[4] mivel csak az abolicionista északi kisebbség akarta a rabszolgaságot megszüntetni. Kentucky gazdaságát a Délhez kötötte a Mississippi folyó, mely mellékfolyóival a megtermelt árufelesleg elsődleges szállítási vonala volt ekkoriban, noha az Észak felé vezető vasútvonalak szállítási jelentősége már növekvőben volt.[5] Az lakosság felmenői nagyrészt déli államokból vándoroltak be, mint Virginia, Észak-Karolina és Tennessee, de ugyanakkor sok Kentuckyban született ifjú költözött az északi területekre.[5]

Észak-Karolina mellett Kentuckynak volt a legkitűnőbb oktatása Délen. A Transylvania University régóta az egyik legelismertebb felsőoktatási intézmény volt az országban, és bár hírneve 1860-ra hanyatlásnak indult, más kentuckybeli iskolák, mint a Centre College vagy a Georgetown College annál fényesebben tündököltek.[6]

Politikusgárda tekintetében Kentucky kiemelkedő jelentőségű államférfiakat nevelt a nemzetszámára. Egyaránt a Bluegrass state-ből (Kékfű állam, Kentucky beceneve) származott John C. Breckinridge alelnök, Richard M. Johnson, Henry Clay, Abraham Lincoln és Jefferson Davis.[7] A polgárháború idejére azonban az államban politikai zűrzavar uralkodott. A Clay által alapított Whig Párt összeomlásával sokan képviselet nélkül maradtak és új politikai önazonosságot kellett keresniük.[8] Sokan közülük a növekvő népszerűségű Demokrata Párthoz csatlakoztak, mások pedig az újonnan megalapított Republikánus Párthoz, a kisebb részük pedig más kisebb pártokat választottak, mint a Know Nothing Párt.[9]

Kentucky stratégiai fontossággal bírt Észak és Dél számára egyaránt. Az állam lakosságszáma szerint a kilencedik helyen állt 1860-ban és mezőgazdasága bőven termelte a kukoricát, búzát, dohányt, kendert és lent[5] Földrajzilag azért volt fontos a Dél számára, mert az Ohio folyó viszonylag könnyen védhető természetes határt képezett az állam teljes északi határán.[5]

Beriah Magoffin kormányzó úgy gondolta, hogy a déli államok jogaik megsértése miatt az elszakadás jogukban áll, de mindent megtett annak érdekében, hogy ez a lépés elkerülhető legyen.[10] 1860. december 9-én levelet küldött más olyan államok kormányzóinak, ahol a rabszolgatartás legális volt. Ebben azt szorgalmazta, hogy kössenek egyezséget Északkal olyan feltételek mellett, hogy azok pontosan betartatják a szökött rabszolgák elleni törvényeket, a 37. szélességi fokkal párhuzamosan választóvonalat húznak a két rendszer között, a Mississippi útvonalának szabad használatát mindenki számára garantálnák és a Dél vétójogot nyer a rabszolgatartási törvények terén.[11] Magoffin indítványozta, hogy ennek programja mentén a rabszolgatartást engedélyező államok rendezzenek konferenciát és azt követően az összes állam konferenciája elismerje ezt a megegyezést.[11] Az események eszkalálódása folytán egyik konferencia megrendezésére sem került sor.[11]

Magoffin 1860. december 27-re összehívta a Kentucky állami törvényhozást és azt kérte a képviselőktől, hogy írják ki az állam szecessziójáról ügydöntő népszavazást.[11] A törvényhozási többség azonban uniós szimpatizáns volt és elutasította a kormányzó kérését[11] attól való félelmükben, hogy a szavazók az Egyesült Államokból való kiválásra szavaznának.[12] A törvényhozás hat képviselőt küldött az 1861. február 4-én Washingtonban megtartott békekonferenciára. Ezen azt kérték a kongresszustól, hogy írjanak ki népszavazást a szecessziós válság megoldása érdekében a Crittenden kompromisszum programja mentén, melyet a kentuckyi John J. Crittenden fogalmazott meg.[13]

Az állami törvényhozás március 20-án ismét összeült és a fővárosban, Frankfortban május 27-én megtartandó konvención való részvételre hívták fel a határállamokat.[13] Ez a felhívás sem talált meghallgatásra. A törvényhozás elfogadta az alkotmány tizenharmadik kiegészítéseként a Corwin-kiegészítés nevű tervezetet, mely garantálta volna a rabszolgatartás fennmaradását azokban az államokban, ahol az már legálisan létezett.[13]

A semleges Kentucky szerkesztés

1861. április 15-én Lincoln elnök táviratot küldött Magoffin kormányzónak és azt kérte, hogy az állam vállaljon szerepet a 75 000 fős katonai keret feltöltésében, amelynek a lázadás letörése lett volna a feladata.[13] A déli érzelmű Magoffin a következő választ küldte: „Lincoln elnöknek, Washington, D.C. Nem fogok embereket vagy pénzt küldeni déli testvérállamaink elnémításának gonosz szándékához. B. Magoffin”[14] Ezt és az ezzel járó háborút a legtöbb kentuckyi lakos sem óhajtotta, hanem John J. Crittenden álláspontját támogatták, miszerint az államnak közvetítőként kell szolgálnia a háború felé sodródó felek között.[13] Evégett a kentuckyi törvényhozás és a szenátus május 16-án elfogadta Kentucky semlegességi nyilatkozatát, melyet Magoffin 1861. május 20-án, immár a fegyveres harc kitörése után proklamált.[13]

Politikai rendezési kísérletek szerkesztés

Kezdetben mindkét harcoló fél tiszteletben tartotta Kentucky semlegességét, de az egymás iránti bizalomhiány következtében mindketten felvonultak az állam határa mentén, hogy készenlétben legyenek, ha a helyzet változik. Az unió megnyitotta Camp Clay-i kiképzőtáborát Newport városától északra, de már ohiói területen és Camp Joe Holt táborát Indianában Louisville-lel szemközt.[15] A Konföderáció építeni kezdte Fort Donelson és Fort Henry erődjeit a déli államhatárt képező Cumberland folyó túlsó oldalán, Tennessee-ben, és csapatokat vont össze alig 50 méterre a határtól a Cumberland-hasadéknál.[15] Önkéntes katonának álló polgárok hagyták el az államot mindkét irányban,[15] és toborzók is megkezdték nemhivatalos tevékenységüket az állam földjére lépve.[16]

Érezve, hogy a semlegesség egyre kevésbé fenntartható hat prominens kentuckyi polgár találkozóra gyűlt, hogy valamiféle megoldást találjon a konfliktustól való távolmaradásra. Magoffin, John C. Breckinridge és Richard Hawes képviselték a déliekhez közel álló államok önrendelkezésének jogát valló oldalt, míg Crittenden, Archibald Dixon és S. S. Nicholas pedig az északi álláspontot.[16] A hat ember megegyezett, hogy a semlegességhez ragaszkodnak, de egy ötfős testület felállítását határozták el, melynek feladata az állam védelme lett.[17] Az állami törvényhozás május 24-én beiktatta a cikkelyt létrehozta a testületet és ráruházta az állam katonai ügyeinek felügyeletét, melyet az alkotmány a kormányzó hatáskörébe utalt.[17]

Az állami milícia azonban éppolyan megosztottnak bizonyult, mint a lakosság. Az új szabályozás a gyakorlatban azt jelentette, hogy mivel a Simon B. Buckner parancsnoksága alá tartozó, 10 000 fős State Guard nagyrészt konföderációs szimpatizáns volt, ezért létrehozták az uniós elkötelezettségűek számára a Home Guard-ot,[17] több más amerikai államban felállított Home Guard mintájára. A két ellentétes érdekeltségű milícia közötti több incidens kis híján az államon belüli okokból indította el a fegyveres harc kitörését, de Buckner sikeres megegyezett George B. McClellan vezérőrnaggyal és Isham G. Harris tennessee-i kormányzóval, így az állam a nyár folyamán sikeresen távol maradt a harcoktól.[17]

Nelson toborzása szerkesztés

William Nelson tengerészhadnagy Abraham Lincoln elnöki beiktatásának másnapján bemasírozott az elnök irodájába és kijelentette: „Itt vagyok és ha nem kellek nektek, ti bánjátok.”[18] Huszonegy éves tengerészeti pályafutásából ötöt parton töltött, tizenkettőt a tengeren és már több mint négy éve nem talált alkalmazót,[19] ennek ellenére lenyűgöző magabiztossággal adta elő mondanivalóját. Lincoln átlátta, hogy Nelson arisztokratikus megjelenését az északi radikálisok gyanúsnak találhatják és déli szimpátiával fogják vádolni.[20] Ennek ellenére Lincoln felkérte Nelsont, hogy értékelje szűkebb hazája, Kentucky politikai folyamatait és az május 3-án letette az elnök asztalára a kentuckyi unionisták felfegyverzésének tervét.[21] Lincoln katonai alárendeltjeinél mindig magasra értékelte az aktivitást, a döntésképességet és az energikusságot, így Nelsonban megtalálta a megfelelő embert. Utasítást adott a részletek kidolgozására és a fegyverek szétosztásában a louisville-i Joshua Speeddel, Lincoln régi barátjával való együttműködésre. Simon Cameron hadügyminiszter 5000 ósdi porosz kovás puskát, úgynevezett Lincoln-puskát utalt ki erre a célra, melyeket gyutacsossá alakítottak át. Ezzel kívánták az északi és déli erők egyensúlyát a Home Guard felé billenteni.[22][23][24]

1861. július 1-jén a haditengerészettől kilépő Nelson megkapta utasításait egy 10 000 fős hadsereg szervezésére és Kelet-Tennessee-be vezetésére. Két héttel később Nelson a délnyugat kentuckybeli Lancasterben és Crab Orchardban uniópárti vezetőkkel tárgyalt. Megállapodtak, hogy 30 századnyi gyalogságot fognak felállítani és öt lovassági svadront. Thomas E. Bramlette egy századnyi katonát már július 20-án táborba tudott vezetni és 24-re a második is megérkezett. Lancastertől kb. 10 km-re északra és kb. 20 km-re a nicholasville-i vasúti depótól, a Hoskins kereszteződésnél Richard M. Robinson felajánlott 425 holdnyi elsőosztályú legelőt bérletre. Nelson ezt a helyet sokkal jobbnak találta a korábbi tábornál, ezért az újoncokat átmasíroztatták a tulajdonosról elnevezett Camp Dick Robinsonba, ami megsértette Kentucky hadilábon álló semlegességi státuszát.[25] Ugyanitt gyülekeztek a Kelet-Tennesse-ben élő uniós szimpatizánsok, akik az északiak oldalán akartak fegyvert fogni és megalakult belőlük az 1. és 2. Tennessee gyalogezred.[25] Az Unió ezen túlmenően faborítású hadihajóival szabadon használta Kentucky víziútjait, mint például a Kentucky által birtokolt Ohio-folyót, mely szintén sértette a semlegességet.[25]

Mikor Crittenden szóvá tette neki Kentucky semlegességének megsértését, Nelson így felelt: „Hogy az Unióhoz hűséges emberek, Kentuckyban született polgárok saját földjükön való, Uniós zászló alatti gyülekezése ellenvetés tárgya lehet, ez valami olyasmi, amit nem teljesen értek.”[26] Magoffin erre Lincolnhoz fordult, hogy zárassa be a tábort, amit az visszautasított.[27][25] Eközben a konföderációs önkéntesek átkeltek a határon Tennessee-be és a Guthrie-tól délre levő Camp Boone-ban gyülekeztek.[27] Kentucky törékeny semlegessége végéhez közeledett.

Az 1861-es választás szerkesztés

A közvéleményben az északi szimpatizánsok súlya fokozatosan növekedett. A június 20-án tartotta különleges választáson az uniósok Kentucky tíz kongresszusi mandátumából 9-et nyertek el.[28] A konföderációsok felé hajlók mindössze az Andrew Jackson elnök által a csikaszó indiánoktól megvásárolt régió, a Jackson Purchase vidékének mandátumát nyerték el,[29] mely gazdaságilag Tennessee-hez kötődött a Cumberland és a Tennessee folyók révén.[30] A közvéleménykutatások sötét előrejelzéseit látva az állami önrendelkezés jogát vallók közül sokat a voksolás bojkottját választották; az összes leadott szavazatok alig több mint feleannyinak bizonyultak, mint az előző évi választáson.[31] Magoffin kormányzót további csapások érték az augusztus 5-i állami törvényhozási választáson. Ezen az uniós többség 76-24 arányban nyert az alsóházban és 27–11-re a szenátusban. A 138 mandátumból 103 felett uniós elkötelezettségűek diszponáltak, 75%-os többséget szerezve, mely elég volt a kormányzói vétók kiküszöböléséhez.[32]

A választást követően William Nelson azonnal megnyitotta Camp Dick Robinsont, az Unió toborzótáborát Garrard megyében a Home Guard fegyveresei előtt.[31] Estére már Speed S. Fry ezredes megindította a kentuckyi milícia első egységeit, melyből később a 2. Kentucky önkéntes gyalogezred szerveződött Camp Dick Robinson irányába, és az 1. Kentucky lovasezred helyi ütegeinek tüzével köszöntötte ott őket[33][34][35] Másnap Charles A. Wickliffe kongresszusi képviselő úgy informálta kollégáit a T. Házban tett felszólalásában, miszerint Kentucky „teljesen az Unió oldalán áll”.[36][37][38] Salmon P. Chase pénzügyminiszter Nelson tevékenységének tulajdonította, hogy Kentuckyt megtartották az Unió pártján és jutalmul elintézte, hogy 1861. szeptember 16-án kinevezzék dandártábornoknak.[39][40]

A választástól kezdve Magoffin tehetetlenségre volt ítélve, déli érdekeket védő vétóit a törvényhozás általános közgyűlése felülbírálta.[41] Miután Magoffin ekkor már több mint egy éve a legtriviálisabb ügyekben is sorozatos összeütközésbe került az alsóház északi többségével, a kormányzó nem látott más megoldást, mint a lemondását benyújtani. Magoffin helyettese, Linn Boyd hivatalviselési ideje alatt meghalt, így az utóda a szenátus elnöke, John Fisk lett volna, akit Magoffin nem tudott elfogadni. A törvényhozás ezért először elfogadta Fisk lemondását, majd kinevezte a kompromisszumos jelölt James F. Robinsont, akinek személyében megtalálták a Magoffin utódját. Magoffin ekkor lemondott, Robinsont jelölve kormányzónak, majd Fisket újraválasztották a szenátus elnökének.

A Konföderáció kentucky helyzetére óriási csapást mért, hogy 1861 júliusában Simon B. Buckner lemondott a State Militia vezetéséről, mely ezt követően feloszlott, és készletei, illetve fegyvereit a Home Guard szerezte meg.[42]

A háború kezdete Kentuckyban szerkesztés

1861. augusztus 28-án John C. Frémont, az nyugati hadszíntér parancsnoka utasítást adott Ulysses S. Grant dandártábornoknak, hogy mihelyt lehetséges, foglalja el Columbus-t.[42] Az uniós erők készülődésének híre hamar elérte a délieket. Leonidas Polk konföderációs vezérőrnagy szeptember 2-án parancsot adott Gideon Johnson Pillow dandártábornoknak, hogy a Union City-ben gyülekező hadserege lépje át a határt és vonja ellenőrzése alá Columbus-t. Pillow szeptember 3-án Kentucky területére lépett és az uniós sereg várható érkezése előtt egy nappal 1861. szeptember 4-én elfoglalta Columbus-t.[27] Columbus stratégiai fontosságát az adta, hogy itt volt a Mobile & Ohio vasút végállomása és a Mississippi folyó forgalmát is ellenőrizhették a partmenti városból.[43]Polk felépíttette Fort DuRussey erődjét a város magaslatain és 143 ágyúval szerelte fel.[44] Polk az erődöt a nyugat Gibraltárjának nevezte.[44] A folyón való közlekedés ellenőrzésére Polk horgonyláncot feszíttetett ki a szemközti oldalon fekvő Belmontig.[43] A lánc minden szeme 28 cm hosszú és 20 cm széles volt és 10 kilogrammot nyomott.[45] A lánc hamarosan kettétört saját súlya alatt, de ezt az uniós erők 1862 elejéig nem fedezték fel.[45]

A konföderációs behatolásra válaszul Ulysses S. Grant dandártábornok hadserege az illinois-i Cairo-t elhagyva szeptember 6-án bevonult Paducah-ba, és kezébe kerítette a New Orleans–Ohio vasút északi vonalát[43] és a Tennessee folyó torkolatát. Magoffin mindkét fél akcióját elítélte az állam semlegességének megsértése miatt és felhívást bocsátott ki, hogy vonuljanak vissza,[46] amit egyik fél sem vett komolyan. Főként azután nem, hogy Robert Anderson dandártábornok, a Kentucky katonai körzet uniós parancsnoka az ohióbeli Cincinnatit elhagyva Frankfortba tette át főhadiszállást, ahol szeptember 7-én az állami törvényhozás előtt megjelenve ováció fogadta.[42] A törvényhozás testülete határozatban rögzítette, hogy elrendeli a konföderációs kivonulást,[46] és ugyanezt az északiakkal szemben nem követeli. Magoffin megvétózta a határozatot, de mindkét ház felülbírálta, így ki kellett hirdetnie.[47] A törvényhozási gyűlés kitűzette az Amerikai Egyesült Államok lobogóját Kentucky fővárosában, Frankfortban és hűségéről biztosította az Uniót.

A semlegesség megszegésével mindkét fél igyekezett a legnagyobb területet irányítása alá vonni és előnyös pozíciókat foglalni. Az Albert Sidney Johnston vezette déli erők Kentucky déli részein formáltak vonalat, mely Tennessee északi régiójáig húzódott, körülbelül Columbus-tól a Cumberland-hasadékig.[48] Johnston utasította Simon B. Buckner-t, hogy a vonal középső részét erődítse meg Bowling Green környékén.[49] Buckner szeptember 18-án érkezett meg oda és uniós támadástól tartva azonnal intenzív kiképzési és erődítési munkálatokba fogott.[50] Az erődítés olyan kiterjedtté vált Bowling Greenben, hogy az azt később megtekintő uniós tiszt véleménye szerint: „A munka mértéke miatt csapataik nem lehetnek jól képzettek – idejük nagy részét fejszéik és lapátjaik megerőltető alkalmazásával kellett tölteniük.”[50]

Nelson ezt követően egy újabb dandár felállítását kezdte meg Camp Kentonban, kb. 5 km-re az Ohio állam határán fekvő város, Maysville alatt, ahonnan a Kelet-Kentuckyban levő Olympia Springs biztosítására indultak. Október vége felé az Ohióból és Kentuckyból érkező egységek megfutamították a délieket Hazel Green és West Liberty mellett. November 8-án az Andrew Jackson May százados parancsnoksága alatt harcoló konföderációsok megpróbálták késleltetni Nelson katonáinak előrenyomulását és harcba bocsátkoztak Ivy Mountainnél. November 9-én John Stuart Williams ezredes konföderációs katonái feladták Piketont (ma Pikeville, Kentucky). November 10-én kora reggel Nelson északi egysége, melyet Joshua W. Sill ezredes vezetett bevette a várost. Ez jelentette kelet-kentuckybeli Big Sandy völgy elleni hadművelet végét.

A konföderációs ellenkormány szerkesztés

 
Kentucky konföderációs kormányának pecsétje

A választási vereség és a kentuckyi törvényhozás háromnegyedes uniós többségének kialakulása után a konföderációs szimpatizánsok Árnyékkabinet felállítására dolgoztak ki terveket. 1861. október 29-i előzetes megbeszélésük után november 18-án a 110 érintett megyéből 68 küldöttei találkoztak a Russellville-ben.[51] A konvenció megszavazta az elszakadást, új állami pecsétet készített, és kormányzónak választotta a scott megyei George W. Johnsont.[51] Az Albert Sidney Johnston által elfoglalt Bowling Green lett az állam fővárosa, noha a képviselők megegyeztek, hogy bárhol összegyűlhetnek, ahol a hely alkalmasnak tűnik az ideiglenes kormány és a kormányzó működéséhez.[52] Mivel nem volt lehetőségük egy alkotmány megfogalmazására, a küldöttek megszavazták, hogy az eredeti kentuckyi alkotmány és joganyag mindazon része érvényes, amely nem inkonzisztens a konvenció határozataival, az ideiglenes kormány felállításával és az által hozott új törvényekkel.[52] Davis elnöknek voltak bizonyos fenntartásai az ellenkormány és a déli szimpatizáns közgyűlés megválasztásával kapcsolatban, de ennek ellenére Kentuckyt 1861. december 10-én felvették a Konföderációba.[53] Kentucky államát a konföderációs hadilobogó középső csillaga jelképezte.[54]

Noha az ideiglenes kormány a háború folyamán végig létező intézmény maradt, a valós eseményekre vajmi kevés befolyással bírt. Mikor Johnston tábornagy 1862 elején feladta Bowling Greent az átmeneti kormány követte a hadsereg visszavonulását. Johnson kormányzó katonai kötelességteljesítés közben halt meg a shiloh-i ütközetben 1862 áprilisában.[53] Továbbra is a Tennessee-hadsereggel maradva az ideiglenes kormány 1862 nyarán-őszén ismét Kentucky földjére lépett Braxton Bragg Heartland-offenzívája során. A hadjárat folyamán elfoglalták Frankfortot, és október 4-én beiktatták Richard Hawes kormányzót.[55] Mivel azonban nem sokkal később a perryville-i ütközetet[51] követően Bragg a visszavonulás mellett döntött, a konföderációs kormányzat ismét exiliumba kényszerült. Ezt követően a kormány jobbára csak papíron létezett,[51] és a háborút követően feloszlott.[56]

A háború következményei szerkesztés

A háború teljes ideje alatt majdnem 60 gyalogezred szolgált az uniós oldalon és 9 a Konföderáció oldalán. Emellett még nagyszámú kentuckyi lovasság is erősítette a délieket. John Breckinridge volt alelnök először a Tennessee-hadsereg „Orphan Brigade” (Árva dandár) nevű egységét vezette, melyet a 2., 3., 4., 6., és 9. Kentucky gyalogezred képezett. A neve onnan eredt, hogy ezen katonáknak otthonát az unió megszállta, és a háború legnagyobb részében így nem tudtak eltávozásra hazamenni és nem kaptak leveleket sem.

A polgárháború folyamán 35 000 kentucky polgár harcolt a konföderáció, és ennek több mint kétszerese az Unió oldalán; ez utóbbiból 14 000 fő felszabadított néger rabszolga volt.[42] John J. Crittenden szenátor két fia őrnagyi rangot kapott, ámde az egyik az Unió, a másik a Konföderáció hadseregében. Henry Clay szenátor három unokája az északiak oldalán harcolt, négy másik viszont a déliekén.[42] Kentuckyszerte ismétlődtek a hasonló esetek, a háború családokat és szomszédságokat szakított szét.

Jegyzetek szerkesztés

  1. ↑ Encyclopedia of Kentucky 43. o
  2. ↑ Brown 79. o
  3. ↑ Harrison 3. o
  4. ↑ Harrison 1. o
  5. ↑ a b c d Harrison 2. o
  6. ↑ Jerelene Rose 13. o
  7. ↑ Jerelene Rose 14. o
  8. ↑ Harrison 4. o
  9. ↑ Harrison 4. o
  10. ↑ Harrison 6-7. o
  11. ↑ a b c d e Harrison 7. o
  12. ↑ Jerelene Rose 26. o
  13. ↑ a b c d e f Harrison 8. o
  14. ↑ Powell, Kentucky Governors 52. o
  15. ↑ a b c Kleber 192. o
  16. ↑ a b Harrison 9. o
  17. ↑ a b c d Harrison 10. o
  18. ↑ Emerson, Forbes 667. o. (“Here I am”)
  19. ↑ Cincinnati Daily Commercial, November 18, 1861
  20. ↑ Ellis
  21. ↑ The Union Regiments of Kentucky 99. o
  22. ↑ Nicolay, Hay Century magazin, 1888. májusi kiadás, 36. o
  23. ↑ Magazine of American History 1883. augusztus
  24. ↑ A Western Citizen 1861. május 31-i és a New York Times 1861. május 27-i kiadása.
  25. ↑ a b c d Biggs
  26. ↑ Harrison 11-12. o
  27. ↑ a b c Harrison 12. o
  28. ↑ Jerelene Rose 26. o
  29. ↑ Jerelene Rose 26-27. o
  30. ↑ Kleber 193. o
  31. ↑ a b Harrison 11. o
  32. ↑ Jerelene Rose 27. o
  33. ↑ The War of the Rebellion
  34. ↑ National Archives and Records Administration, Record Group 94, Letters Sent and Received 1861-71, Thomas E. Bramlette (720B)
  35. ↑ Goodloe 15. o
  36. ↑ A Century of Lawmaking 458. o
  37. ↑ Tarrant 9. o., 13-18. o
  38. ↑ Kentucky Explorer 2000 március, 60-63. o
  39. ↑ Thompson, Wainwright 379-80. o
  40. ↑ US War Department 251-53. o
  41. ↑ Kleber 203. o
  42. ↑ a b c d e Shelby Foote
  43. ↑ a b c Kleber 216. o
  44. ↑ a b Bailey 56. o
  45. ↑ a b Kleber 217. o
  46. ↑ a b Harrison 13. o
  47. ↑ Kentucky's Governors 79. o
  48. ↑ Jerelene Rose 15. o
  49. ↑ Harrison 16. o
  50. ↑ a b Harrison 17. o
  51. ↑ a b c d Kleber 222. o
  52. ↑ a b Cantrell
  53. ↑ a b Jerelene Rose 64. o
  54. ↑ Irby Jr.
  55. ↑ Powell, Kentucky's Governors Richard Hawes írása a 115. oldalon
  56. ↑ Jerelene Rose 91. o

Források szerkesztés

Külső hivatkozások szerkesztés

A téma további irodalma szerkesztés

  • Astor, Aaron. Rebels on the Border: Civil War, Emancipation, and the Reconstruction of Kentucky and Missouri (Louisiana State University Press; 2012) 360 pp
  • Bush, Bryan S.. Butcher Burbridge: Union General Stephen Burbridge and His Reign of Terror Over Kentucky. Morley (Missouri): Acclaim Press (2008). ISBN 0-9798802-5-4 
  • Bush, Bryan S.. The Civil War Battles of the Western Theatre, 2000, Paducah, Kentucky: Turner Publishing, Inc. (1998). ISBN 1-56311-434-8 
  • Bush, Bryan S. Louisville and the Civil War: A History and Guide (2008) excerpt and text search
  • Cotterill, R. S. "The Louisville and Nashville Railroad 1861-1865," American Historical Review (1924) 29#4 pp. 700–715 in JSTOR
  • Coulter, E. Merton. The Civil War and Readjustment in Kentucky (1926), the standard scholarly study
  • Dollar, Kent T., Larry H. Whiteaker, and W. Calvin Dickinson, eds. Sister States, Enemy States: The Civil War in Kentucky and Tennessee (University Press of Kentucky, 2009) 391pp; 16 essays by scholars
  • Klotter, James C., Lowell Harrison, James Ramage, Charles Roland, Richard Taylor, Bryan S. Bush, Tom Fugate, Dixie Hibbs, Lisa Matthews, Robert C. Moody, Marshall Myers, Stuart Sanders and Stephen McBride.szerk.: Jerlene Rose: Kentucky's Civil War 1861-1865. Back Home In Kentucky Inc (2005). ISBN 0-9769231-1-4 
  • Harrison, Lowell H. The Civil War in Kentucky (University Press of Kentucky, 2010), recent overview
  • Harrison, Lowell H. "The Civil War in Kentucky: Some Persistent Questions." The Register of the Kentucky Historical Society (1978): 1-21. in JSTOR
  • McDonough, James Lee. War in Kentucky: From Shiloh to Perryville (Univ. of Tennessee Press, 1996)
  • McWhiney, Grady. "Controversy in Kentucky: Braxton Bragg's Campaign of 1862." Civil War History (1960) 6#1 pp: 5-42. online
  • McNight, Brian D. Contested Borderland: The Civil War in Appalachian Kentucky and Virginia (University Press of Kentucky, 2006) 312 pp
  • Sanders and Stephen McBride (Jerlene Rose, ed.). Back Home In Kentucky Inc, 2005. ISBN 0-9769231-1-4
  • Townsend, William H. Lincoln and the Bluegrass: Slavery and Civil War in Kentucky (1955)
  • Wooster, Ralph A. "Confederate Success at Perryville," The Register of the Kentucky Historical Society (1961) 59#4 pp. 318–323 in JSTOR(University Press of Kentucky, 2001.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Kentucky_belépése_az_amerikai_polgárháborúba&oldid=26972165”