Főmenü megnyitása

A kvietizmus vagy quietizmus (a latin quies, „nyugalom” szóból) a misztika egyik irányzata, mely szerint az Istennel való egyesülés alapja a teljes passzivitás és a minden iránti közömbösséggel megszerzett belső nyugalom (innen az elnevezés). A janzenizmussal némi rokonságot mutató irányzat hívei az imádság elsődlegességét vallották a szentségek vételével és a bűnbánati gyakorlattal szemben.[1] Az aszkézisbe hajló szemlélődést gyakorolták. Hangoztatták, hogy teljes passzivitás állapotában kell hagyni Istent működni, és őt szeretni, függetlenül az örök kárhozattól vagy boldogságtól.[1]

Tágabb értelemben kvietistának számít minden olyan spiritualitás, amely minimálisra csökkenti az emberi tevékenységet és kezdeményezést, s mindent Isten akaratára bíz. Szűkebb értelemben a kereszténységen belül bizonyos 17. századi szerzők tanítását jelöli.[2]

A kvietizmus 1650 után a spanyol, francia,és itáliai földön terjedt, fő szerzője az 1663-tól Rómában élt pap, Miguel de Molinos (1628–1696). Szellemi útmutató című könyvében azt tanította, hogy a lelki élet célja, hogy a lélek elérje a teljes passzivitásnak, nyugalomnak azt az állapotát, amelyben önmagát Istennek egészen átadva megszűnik minden vágy, minden tevékenység és erőfeszítés, és ha az ember látszólag bűnt is követne el, már nem vétkezhet.[1]

XI. Ince pápa 1687-ben a Coelestis Pastor konstitúciójával a kvietizmus 68 tételét ítélte el; Molinost pedig az egyházi bíróság kolostori fogságra ítélte. A kvietizmus tévedése a katolicizmus alapján az aktivitás és passzivitás közti egészséges arány torzítása.

Egészséges lelkiség számára:

  1. az Istennel való egyesülés a Lélek ajándéka, olyan kegyelem, melyhez az ember részéről együttműködés (aktivitás) szükséges;
  2. az Istenre hagyatkozás a megfontolt, rendezett cselekvésben (aktivitásban) épp úgy megélhető, mint a szemlélődésben, tehát sem a passzivitást, sem az aktivitást nem szabad kizárólagosnak venni: a Lélek az, aki az egyik embernek ezt, a másiknak azt az utat adja;
  3. az imádság minden formája dialógus, ez a nyugalmi (belső) imában, a kötött imádságban és a szemlélődésben más-más módon folyik, ezért az ima (tudatosan) sohasem hagyható el;
  4. az ember erkölcsi lény, akit semmi sem ment föl az erkölcsiség normái alól (beszámíthatóság, beleegyezés).

Részben a kvietizmus egyik következményének tekinthető sok félreértés és bizalmatlanság, mely a misztika és a misztikusok iránt folyamatosan megnyilvánul, s a szemlélődő, kolduló rendeket, remetéket stb. ismételten a „semmittevők" közé utalja, s betiltja.

Franciaországban Jeanne Marie Guyon és annak lelki vezetője (François la Combe) népszerűsítették. Egyik legfőbb támogatója François Fénelon katolikus érsek volt: „Bölcsnek és boldognak csak az az ember mondható, aki reggel felébredvén azt mondja: Ma jobb akarok lenni, mint tegnap!”

ForrásSzerkesztés

  1. a b c Marton József: A keresztény újkor, 191.
  2. Akadémiai lexikonok: Világvallások → kvietizmus; 2008
  • LThK 1993. VIII:772. - Schütz 1993. (s.v. Istenre hagyatkozás, kivonulás, magány)