L’Astrée

Honoré d’Urfé francia regénye

A L'Astrée Honoré d’Urfé francia író pásztorregénye, az irodalomban a manierizmus jellegzetes képviselője. A 17. század folyamán rendkívül népszerű volt művelt körökben.

L’Astrée
Page de garde d'une édition de L'Astrée du XVIIe siècle.jpg
Szerző Honoré d'Urfé
Eredeti cím L'Astrée
Nyelv francia
Műfaj pastoral novel
Kiadás
Kiadás dátuma 1612
A Wikimédia Commons tartalmaz L’Astrée témájú médiaállományokat.

A munka négy része 1607–1627 között, folytatásokban jelent (1607, 1610, 1619, 1627); a fennmaradó részt a szerző titkára, Balthazar Baro fejezte be és adta ki később.

A pásztorregénySzerkesztés

Az óriási terjedelmű regény eredetileg a spanyol nyelven író, de portugál Jorge de Montemayor Diana (1559) című pásztorregényének átdolgozásaként született, megírására Torquato Tasso Amintája (1573) is hatással volt. Az első könyv sikere láttán a szerző folytatta a szerelmi témát, „alapját vetve meg egy regénytípusnak, amely lehet történelmi vagy társadalmi témájú, de a cselekmény középpontja mindig a sok arculatú szerelem.”[1]

A történet az V. század idealizált világában játszódik, amikor a gallok a barbárok hódítása elől a természet világába vonultak. Pásztor hőseinek és hősnőinek alakjában azonban a szerző korának egy-egy nevezetes személyisége rejtőzik, pásztorai az udvari élet gáláns modorában viselkednek és fejezik ki magukat. Celadon pásztor a Lignon folyó partján, akire Astrée, a pásztorlány megharagszik, ezért beleöli magát a folyóba, de egy nimfa kimenti. Ezután több könyvön keresztül epekedik és térdenáll – írja Szerb Antal a maga könnyed stílusában –, míg Astrée végre kiengesztelődik és színe elé bocsátja.

A cselekmény központi szálát rengeteg epizód szakítja meg, mellékszereplők sokasága meséli el a maga történetét, néha szinte külön kisregényt alkotva. A könyvben végig szerelemről van szó – ez a nagy francia szerelmi pszichológia egyik első jelentkezése. A manierista ábrázolásmód elsősorban a szereplők választékos és kissé szertartásos szellemességében nyilvánul meg. Hősének neve, Celadon talán az egyetlen, ami a pásztori műfajból élve maradt a tudatban, – a név sokáig az epekedő szerelmes szimbóluma volt.[2]

Hatása, utóéleteSzerkesztés

Mai szemmel nézve a pásztorregények unalmasak, idejétmúltak. D'Urfé pásztor-hősei azonban a külsőségektől eltekintve udvari emberek, és ezzel – a valóságtól messzire elrugaszkodott lovagregények világa után – a korabeli valóság egy darabja vonult be a regény műfajába: az udvar. Az előkelő világ minden stilizáció ellenére önmagát látta d'Urfé epekedő pásztoraiban. Könyvének óriási sikere volt. Nyelvezetével, a finom vagy finomkodó érzések rajzával, a pásztori élet egyszerű képeivel a 17. századi olvasóközönség egész nemzedékeire hatott, Rousseau-ra is nagy befolyást gyakorolt.

A szerelemnek, a gáláns viselkedésnek, az érzelmekről való beszédnek valósággal iskolája lett, különösen a nők számára közvetített viselkedési mintát. A regény mintegy száz levelet is tartalmaz, és maga a levél mint érintkezési forma „az Astrée-n keresztül viselkedési és megnyilatkozási mintát ad az [korabeli] olvasóknak, majd hétköznapi-társasági divattá válik.”[3]

A L'Astrée-t számos európai nyelvre lefordították, rövidített és átdolgozott variánsainak sokasága jelent meg. Teljes szövegének korai publikációi közül megemlítendő az 1637. évi (5 kötet) és az 1647. évi (5 kötet) kiadás. Már a teljes kiadás előtt a regénynek több követője támadt. Negyven éven át a L'Astrée-ból merítették témájukat a francia színműírók (pl. Georges de Scudéry: Lydamon et Lydias, 1631), Madeleine de Scudéry d'Urfé regényét tartotta követendő mintának. Jean Ogier de Gombauld megírta L'Endimion-ját (1624), Marin Le Roy de Gomberville pedig előbb La Carithée (1621), majd a Polexandre (L'exil de Polexandre) című regényét (első rész: 1629), melynek szintén hatalmas sikere volt, bár jóval alacsonyabb színvonalú, mint az Astrée. 1642-től kezdve La Calprenède kötetek sorában jelentette meg történelmi témájú Kasszandrá-ját (Cassandre), melyet Báróczi Sándor fordított magyarra.

D'Urfé szerelmeseinek történetét Éric Rohmer francia rendező filmesítette meg 2007-ben: Les amours d'Astrée et de Céladon (Astrée és Céladon szerelmei), ez volt a híres filmrendező utolsó munkája.[4]

JegyzetekSzerkesztés

  1. Hegedüs Géza: Világirodalmi arcképcsarnok
  2. A Celadon nevet Ovidiustól vehette át Honoré d’Urfé. Szeladon egy kékeszöld színárnyalatnak is és az ilyen színű mázzal bevont kőcserépedénynek is a neve. Egy elterjedt nézet szerint ezeket Celadonról – ruhájának zöld díszítéséről – nevezték el, amikor először érkeztek ilyen edények Kínából Franciaországba.(Tóth Erzsébet földtani doktori értekezése, 13. o.[halott link])
  3. Bódi Katalin: Egy műfaj apológiája Ph.D-disszertáció, 144. o. (Debrecen, 2005)
  4. Buzogány Klára: A pásztorfiú esete a nimfákkal és a kelta papokkal (Filmtett, 2008. február 29.)

ForrásokSzerkesztés