Littorio osztály

A Littorio-osztály egységei Olaszország legmodernebb csatahajói, s egyben e nemzet valaha épített legnagyobb vízkiszorítású hadihajói voltak. A hajó osztály összesen négy egysége – Littorio, Vittorio Veneto, Roma és Impero – közül csak az első három készült el.

Littorio-osztály
Hajótípus	hajóosztály
Névadó	Littorio
Építő	Cantieri Riuniti dell'Adriatico Ansaldo
Szolgálatba állítás	1940
Merülés	10,5
A Wikimédia Commons tartalmaz Littorio-osztály témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Háttér

Az 1919-es versailles-i békeszerződés a Német Birodalom számára nem engedélyezte 10 000 tonnánál nagyobb vízkiszorítású hadihajók építése; azonban hajóik fő fegyverzetének űrméretét a szerződés nem korlátozta. A németek 1929-ben egy új, a kor nehézcirkálóiéhoz hasonló vízkiszorítású és páncélzatú, de jóval nagyobb, 283 mm átmérőjű ágyúkat felvonultató, hajótípus építésébe fogtak.

Az 1921-es washingtoni flottaegyezmény lehetőséget kínált mint Franciaország, mint Olaszország számára, hogy 70 000 tonna össze vízkiszorítású, de egyenként 35 000 tonnát nem meghaladó csatahajókat állítson hadrendbe. A német haditengerészet új egységeit aggodalommal figyelmező Franciaország 1932-ben a 330 mm-es ágyúkkal felfegyverzett Dunkerque osztály első egységének építésébe fogott.

Két évvel később, 1934-ben, az olaszok válaszul lefektették a Littorio osztály első két egységének hajógerincét.

Fő fegyverzet

A Littorio osztályt három tripla lövegtorony között szétosztva, összesen kilenc darab 381 mm/50 Ansaldo M1934 típusú hajóágyúval fegyverezték fel. Az ágyúk torkolati energiája (335 MJ) számottevően meghaladta összes európai riválisáét, beleértve a 14,15 és 16 hüvelykes (356 mm, 381 mm, 406 mm) ágyúkat felvonultató brit, és a 38 cm-es ágyúkkal ellátott francia és német hajókat, így a Bismarckot is.

A páncéltörő gránátok tömege 885 kg, tervezett torkolati sebességük 870 m/s volt. Az ágyúk újratöltéséhez átlagban 45 másodpercre volt szükség. A lövedékszóródás a lőtávolság megközelítőleg 1,70-1,84 %-a volt.

Az ágyúk függőleges páncéltörő képessége kimagasló, hatótávolságuk pedig páratlan, 42 800 méter volt. Ugyanakkor nagy teljesítményük rövid élettartamot eredményezett; továbbá a páncéltörő gránátok viszonylag hatástalanok voltak vízszintes páncéllemezek ellen, lapos röppályájukból kifolyólag. A páncéltörő gránátok robbanó anyag töltete ezen felül aránylag kicsi, az össztömeg mindössze 1,1%-a volt.

• 
  A Roma olasz csatahajó első, háromágyús fő lövegtornyai.
• 
  A Vittorio Veneto olasz csatahajó. a képen jól láthatóak felépítményei, 152 mm-es másodlagos fegyverzetének háromágyús lövegtornya, valamint az egyágyús, 90 mm-es légvédelmi lövegtornyai.
• 
  A Roma csatahajó 1942-1943-ban.
• 
  A végül befejezetlenül maradt Impero csatahajó vízre bocsátása 1939-ben.
• 
  A Littorio osztály jellegrajza.

Tűzvezetés

A csatahajó fő fegyverzetét kiszolgáló tüzérségi állás két 7,2 méteres bázistávolságú távmérőt foglalt magába. Az egyik távmérő sztereoszkopikus, a másik koincidenciális típusú volt. A fő lövegtornyokba hasonló, de jóval nagyobb, 12,0 méteres bázistávolságú, dupla távmérőket építettek.

Páncélzat

E csatahajók függőleges páncélzatát egy dupla, a függőlegestől 15 fokban elhajlított lemezsor adta. A külső réteg vastagsága 70 mm, a tőle 250 mm-el beljebb kialakított fő lemezsoré pedig 280 mm volt. A külső lemezsor feladta a becsapódó lövedékek páncéltörő kúpjának semlegesítése volt. A páncéltörő kúpjuktól megfosztott lövedékektől azt várták, hogy azok széttörjenek a fő, kéredzett lemezsorba csapódás során. A létrejövő repeszszilkánokat két, egy 36 mm, és egy 24 mm vastagságú hosszanti válaszfal volt hivatott feltartóztatni, melyeket a fő páncélöv mögött alakítottak ki. 30 fokos relatív irány at mellett ez a rendszer a számítások szerint 16 km-nél nagyobb lőtávolság esetén már biztos védelmet nyújtott a hajó fő fegyverzetet képző ágyúkkal szemben.

A páncélfedélzet vastagsága a motortér felett, középen 100 mm, a szeleken 90 mm volt. A lőszerraktárak felett középen 150 mm, a széleken 100 mm volt a lemezvastagság.

A fő páncélövet és páncélfedélzetet az elülső fő lövegtorony előtt, illetve a hátulsó fő lövegtorony mögött kialakított keresztirányú válaszfalak zárták. E válaszfalak legnagyobb vastagsága elérte a 210 mm-t.

A fő lövegtornyok 380 mm vastag homlokpáncéllal rendelkeztek. Az elülső tetőlemez 200 mm, a hátulsó 150 mm vastag volt. Az oldalfalakat elöl 200 mm, hátul 130 mm vastag lemezek fedték. A lövegtornyok vastagsága hátul 350 mm volt. A barbetták legnagyobb vastagsága szinten 350 mm volt.

A közepes tüzérség lövegtornyai elöl 280 mm vastag páncélzatot kaptak; tetőpáncélzatuk elöl 150 mm, hatul 105 mm vastag volt. Az oldalfalak vastagsága elöl 130 mm, hátul 80 mm volt. A barbetták maximális vastagsága 150 mm volt.

A parancsnoki híd oldalpáncélzata 175 mm és 255 mm között mozgott, tetőpáncélja pedig 90 mm és 120 mm között. A kommunikációs csatornát 200 mm vastag páncélburkolat védte. A felépítményt a parancsnoki híd alatt 60 mm vastag lemezekkel erősítették meg.

A csavartengelyek és kormánymű oltalmazása érdekében egy 90-100 mm vastagságú, a szélek menten döntött páncélfedélzetet alakítottak ki a citadella mögött, mely egy 200 mm vastag válaszfalban zárult a kormánymű mögött.

Az orr megerősítése érdekében egy 60 mm vastag fedélzetet és egy 130-70 mm vastag övvértet alakítottak ki a citadella előtt, mely megközelítőleg félúton az elülső fő keresztirányú válaszfal és az orr között ért véget egy 60 mm vastag válaszfalban.

Immunitási zónák

Az Egyesült Államok haditengerészete által alkalmazott páncéltörési képleten alapuló számítások szerint a hajó a következő immunitási zónákkal rendelkezett a francia Richelieu-osztályú csatahajók 380 mm-es, 884 kg tömegű, 830 m/s kezdő sebességgel indított páncéltörő gránátjai ellen:

Motortér

• Alsó átütési határ: 20,1 km
• Felső átütési határ: 27,1 km
• Távolság az alsó és felső átütési határok között: 7,0 km

Lőszerraktárak

• Alsó átütési határ: 20,1 km
• Felső átütési határ: 29,2 km
• Távolság az alsó és felső átütési határok között: 9,1 km

Fő lövegtornyok barbettái

• Alsó átütési határ: 29,3 km
• Felső átütési határ: 31,5 km
• Távolság az alsó és felső átütési határok között: 2,2 km

Torpedóvédelem

A torpedóvédelem a többi II. világháborús, csatahajókon alkalmazott torpedóvédelmi rendszertől teljesen eltérő Pugliese-rendszeren alapult. A Pugliese-rendszer a gyakorlatban igen gyenge teljesítményt nyújtott, a brit Swordfish repülőgépekről indított torpedók súlyos sérüléseket okoztak mind a Littorio, mind a Vittorio Veneto csatahajókban.

• 
  A Littorio osztály Pugliese-rendszerű torpedóvédelmének rajza.
• 
  A Littorio csatahajót 1940. november 11-én, a taranto-i olasz flottabázist ért brit repülőgép-hordozós légicsapás során ért sérülések. A három torpedótalálattól a csatahajó félig elsüllyedt, orra leült a fenékre.