Nagybőgő

vonós hangszer
Nagybőgő / Gordon
angol: double bass
német: Kontrabass
francia: contrebasse
olasz: contrabbasso
Besorolás
Húros hangszer
Vonós hangszer
Hegedű család & Gamba család
Hangterjedelem
Rokonhangszerek
Hegedű, Brácsa, Cselló, Viola da gamba
Hangszerjátékos
Nagybőgős

A nagybőgő egy hangszer, négy, a hegedűcsalád többi tagjától eltérően kvart távolságra hangolt húrral. A vonós hangszerek közé soroljuk, közöttük a nagybőgő a legmélyebb. Közeli rokonai a hegedű, a brácsa (mélyhegedű) és a cselló (kisbőgő).

Húrjai a kontra E (ez egyébként a hangszeren elérhető legmélyebb hang), kontra A, nagy D és nagy G.

A kottáját basszuskulcsban írják, úgy, hogy a leírt hangokat egy oktávval lejjebb kell értelmezni (lásd kotta a jobb oldalon). Ennek célja, hogy elkerüljék a túlságosan sok pótvonal használatát. A szabály érvényes a többi használt kulcsra is (tenorkulcs, nagyon ritka esetekben violinkulcs).

A nagybőgő története szerkesztés

A hangszer elődje a violone volt, amely a viola da gamba egyik típusa.

A húrjai csak a romantika korára állandósultak (előtte léteztek öt- és hathúros bőgők is), bár később háromhúros is készült, de az nem terjedt el igazán.

A komolyzenében a nagybőgő a tagja a szimfonikus zenekaroknak, vonószenekaroknak és különböző kisebb kamaracsoportoknak.

Főbb művek nagybőgőre (komolyzene) szerkesztés

Nagybőgő szóló

Nagybőgő zongorakísérettel

Nagybőgőversenyek

Kamarazene nagybőgővel, zenekari művek főbb nagybőgőszólóval

 
Nagybőgő, több nézetből

Nagybőgő a jazzben, bluesban stb. szerkesztés

A nagybőgő általában meghatározó tagja a különböző könnyűzenei együtteseknek. Míg a pop- és rockzenében a basszusgitár az általános, a szimfonikus könnyűzene (lounge), a dzsessz, a rock and roll és a rockabilly többnyire nagybőgőt használ.

A könnyűzenében a nagybőgőt az esetek 90%-ában csak pengetik, azaz pizzicato játékmódot alkalmaznak. Különösen kedvelt az ún. Bartók-pizzicato. A dzsesszben gyakori, a rockabilly zenében általános a húrókat csapkodó „slapping” technika, utóbbi 1957 előtti időszakában nem is volt dob, a ritmust a csapkodó bőgőhang adta.

Gyakran használnak elektromos kiegészítőket, vagy hoznak létre az elektromos hegedűhöz, vagy az elektromos csellóhoz hasonló, de nagybőgőn alapuló hangszereket.

Nagybőgő a magyar népzenében szerkesztés

A magyar népzenében használt nagybőgő tipikusan 4 vagy 3 húros (E húr nélkül), de a klasszikus zenében használt nagybőgőtől eltérően a mai napig gyakori, hogy fémhúrok helyett juhbélből sodort húrokkal szerelik fel a hangszert. Bizonyos tájegységeken, így például az erdélyi Mezőségen az is előfordul, hogy csak egyetlen húron játszanak, ekkor a húrt kontra A helyett általában nagy C-re hangolják, a többi húrt csak tartalékként, illetve a húrláb stabilitásának megtartása érdekében szerelik fel. A népzenében, mivel jellemzően tánczenéről van szó, a nagybőgő és a brácsa feladata a ritmuskíséret biztosítása, így mindig nagyobb hangsúlyt fektettek a megfelelő vonózásra, mint a tiszta harmonizálásra. A nagybőgő helyett egyes területeken csellót vagy kisbőgőt használtak.

A nagybőgő felépítése szerkesztés

A nagybőgő egy olyan hangszer, aminek a mai napig nem alakultak ki a végleges vonásai.

Felépítés szemszögéből a hangszer félúton áll a gambacsalád és a hegedű család között. A hegedű családtól örökölte

  • az F-lyukakat,
  • a húrok számát,
  • és a fogólap tulajdonságait;

a gambacsaládtól pedig

  • az esetenként lapos hátlapot
  • a nyak formáját.

A hangszer kb. 170–180 cm hosszú.

A hangszer részeinek neve, és felépítésének nagy része megegyezik a hegedűnél tárgyaltakkal.

Vonó szerkesztés

 
Francia vonó
 
Francia vonófogás
 
Népzenében használt, házilag, illetve hangszerész által készített rövid vonók

Két fajta klasszikus vonótípus létezik:

  • Francia vonó: Ez alapvetően nem más, mint egy tömegre nehezebb kiadása egy hegedű (brácsa), vagy egy csellóvonónak.
  • Német vonó: Ez a régi gambák vonójából alakult ki.

A Vonó között kinézet-, tömeg- és játékmódbeli különbségek vannak.

A magyar népzenében a klasszikus vonón kívül gyakran használják a sokszor házi készítésű, rövid, tömörebb felépítésű vonót. Ennél a vonótípusnál hiányzik a klasszikus vonóknál megtalálható, a szőr feszességének szabályozására szolgáló mechanika, helyette a belefont erősebb zsinór segítségével kötik oda a szőrt a kápához, lehetőleg minél feszesebben. Ezt a vonótípust rendszerint marokfogással tartják.

Hangolás szerkesztés

A hangszer húrjai azért vannak kvartonként hangolva, hogy ne legyenek túl nagyok a lépések a hangok között, és minden hangot kényelmesen le lehessen játszani.

A nagybőgőből létezik 5 húros kiadás, ilyenkor általában még egy kontra C, esetleg szubkontra H húrt kap még az E húr mellé. Ez a bőgőfajta nem igazán elterjedt, bár a romantikus (és XX. századi, ill. kortárs) zeneművek előadására használják, mert ezek szerzői - pl. Mahler - gyakran megkövetelik a kontra C-re való leszállást. Az eredetileg 4 húrosra tervezett nagybőgők 5 húrossá alakítása a húrok feszességéből adódó erőhatások megnövekedését, így a hangszer hangjának megváltozását eredményezi, ezért profi zenészek az ilyen hangszereket kerülik, és vagy olyan hangszert használnak, melyet eleve 5 húrosra terveztek, vagy a 4 húros hangszerre az E húrt meghosszabbító ún. C-gépet szerelnek fel.

A háromhúros kiadás neve a Halbbaß. A nagybőgőnél mélyebb hangszer az oktobasszus.

A hangszer húrjait gyakran hangolják akár egy egész hanggal is feljebb, elsősorban szólódaraboknál.

Irodalom szerkesztés

Bordás Tibor: Nagybőgők és nagybőgősök. Budapest, 1995. Nemzeti Tankönyvkiadó. ISBN 9631867536

Fervágner Csaba: A nagybőgő akusztikája. DLA-értekezés. Budapest, 2013. LFZE.

További információk szerkesztés

A Wikimédia Commons tartalmaz Nagybőgő témájú médiaállományokat.