Régizene
A régizene egy elsősorban nyugati zenére vonatkozó zenetörténeti fogalom, mely két egymástól különböző értelemben is használatos:
- egyrészt régizene a középkor (500-1400), a reneszánsz (1400-1600) és a barokk kor (1600-1760) zenéjének mai összefoglaló neve. Sokan az ókor zenéjét is idesorolják. Ez a kategorizálás elsősorban a maitól lényegesen eltérő hangszerek használatából, illetve előadói módszereknek különbségeiből következik,
- másrészt beszélhetünk régizenéről, régizenei mozgalomról olyan értelemben, mely ezen korok zenéjének modern, de korhű előadására, reprodukálására utal.
Régizene mozgalmak szerkesztés
A 19. századot megelőzően szerkesztés
Nem minden korban volt jellemző a régizene iránti olyan mértékű érdeklődés, mint napjainkban, bár minden zenetörténeti korban volt arra példa, hogy korábban létrejött zeneművet adtak elő. A 18. századig viszont nem volt jellemző, hogy a régizenei műveket korhű módszerekkel és hangszerekkel adják elő, a zene visszatekintések pusztán a régi darab adott korra jellemző előadását jelentették.
Az 1720-as években Johann Pepusch angliában megalapította a „Régi Zene Akadémiáját”, melyet többek között a középkori Palestrina, Tomás Luis de Victoria, William Byrd és Thomas Morley zenéje kutatásának szentelt.[1] A 18. század vége felé Samuel Wesley nyomán újból felfedezték Bach zenéjét, és 1808-tól londoni koncerteken sorban mutatták be a műveit.[2]
Az 1700-as évek végén Bécsben Gottfried van Swieten báró házában tartott koncerteken Bach és Händel műveit mutatták be.[3]
A 19. században szerkesztés
Első jelentős példa a korábbi zene felkutatására az, hogy Felix Mendelssohn Bartholdy 1829-ben (tehát a kora romantika időszakában) újra elővette Johann Sebastian Bach Máté-passió című művét, melyre korábban nem volt sok példa. A bemutatóját 1829. március 11-én tartották, melyet a zenetörténet ma a régizene-kutatás egyik fontos állomásának tart még akkor is, ha sem az előadásmód, sem a hangszerek nemvoltak korhűek.[4]
A 20. században szerkesztés
A 20. század elején egyre kiterjedtebb zenetörténeti kutatások indultak és a zenetörténészek figyelme a reneszánsz zenéje felé fordult. Korhű előadásokon mutattak be régizenei műveket például angol templomi kórusok, mely a mai tradicionális reneszánsz kóruszene műfajának alapját képezi. 1933-ban Paul Sacher megalapította a Schola Cantorum Basiliensis akadémiát,[5] ahol a mai napig reneszánsz és barokk művek korhű oktatása zajlik.
Arnold Dolmetsch 1915-ben kiadott „A 17. és a 18. századi zene előadása” című könyve[6] nagy hatással volt a régizenei előadásmód fejlődésére, így őt is az újkori régizene mozgalmak egyik kiemelkedő alakjaként tartják számon.
Napjainkban szerkesztés
Léteznek kifejezetten historikus együttesek, akik ezen időszak zenéjének bemutatására szakosodtak. Ők általában történetileg korrekt módon (historikus előadásmód) próbálják visszaadni a zenét, korabeli hangszereken és hangolási rendszerrel, illetve korabeli technikával játszva.
Jegyzetek szerkesztés
- ↑ Haskell 1988, 14. o.
- ↑ Haskell 1988, 14-15. o.
- ↑ Haskell 1988, 15. o.
- ↑ Haskell 1988, 1. Fejezet.
- ↑ Schola Cantorum Basiliensis. www.scb-basel.ch. [2013. december 26-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. március 6.)
- ↑ Dolmetsch, Arnold. The Interpretation of the Music of the 17th and 18th Centuries (Dover Books on Music) (angol nyelven). Dover Books [1915] (2005). ISBN 978-0486442754
Források szerkesztés
Haskell, Harry. The Early Music Revival: A History. Thames & Hudson (1988. április 25.). ISBN 0-500-01449-3
Fordítás szerkesztés
Ez a szócikk részben vagy egészben az Early music revival című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
