Főmenü megnyitása
A standard modern hegedű elöl- és oldalnézetben
A standard modern hegedű
elöl- és oldalnézetben

Ha Isten, mint mondják, a maga képére teremtette az embert, akkor bízvást állíthatjuk, hogy az ember saját képére alkotta a hegedűt, helyesebben a nő képére, mert a hegedű gyönyörű istennő” – vallotta a világhírű hegedűművész, Yehudi Menuhin.

A hegedű a vonós hangszerek hegedűcsaládjának legmagasabbra hangolt és legkisebb tagja négy, kvint távolságra hangolt húrral. A csoport tagja még a mélyhegedű (közismert nevén brácsa), a cselló (más néven gordonka) és a nagybőgő (gordon). Legmélyebb húrja tehát a hegedűn megszólaltatható legmélyebb hang a kis G, ezt követi az egyvonalas D-, egyvonalas A- és a kétvonalas E-húr. A hegedűkottákat általában violinkulcsban (más néven G-kulcs) írják.

Lehet, hogy „hegedű” szavunk a „hej” (hejgetős) indulatszóból származik; ebben a formában csak a 16-17. századtól használják, addig a „hegedűs” szó leginkább énekmondót jelentett. Erdélyben a hegedűt mozsika vagy muzsika, a csángóknál pedig cinige néven ismerték. Olasz neve, a violino tulajdonképpen „kis violát” (azaz brácsácskát) jelent. Ez az eredeti viola con tre corde senza tasti (érintő nélküli háromhúros viola) rövidítése, és 1540 körül kezdett elterjedni. 1523 táján jelent meg a francia nyelvben a vyollon megnevezés. A Geige név német eredetű.

A megnövekedett igények az egyik legösszetettebb építési szakértelmet igénylő hangszerré tették. A gondos készítés és a fejlett játéktechnika a többi húros hangszerét meghaladó virtuozitást, széles skálán változó dinamikájú előadást tesz lehetővé. A vonósok közül talán a legnépszerűbb, de mindenképpen a leggyakoribb és legkeresettebb hangszer.