Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2018-1-2
Apollónia (ógörög Aπολλωνία) az ókori Illíria déli részének egyik legjelentősebb, az i. e. 7. és az i. sz. 6. század között fennállt városa volt az Adriai-tengerbe ömlő Vjosa (korabeli nevén Aóosz vagy Aous) egykori torkolatvidékén. A fénykorában 40–50 ezer lakosú város az északabbra fekvő Epidamnosszal együtt egy évezreden át meghatározó szerepet játszott az illírek lakta vidék gazdasági, társadalmi és kulturális életében. Ma romváros, a középkori Szűz Mária-kolostort és az Apollóniai Régészeti Múzeumot is magában foglaló régészeti park Közép-Albániában (albán nevén Apoloni/Apolonia), Fier városától 7 kilométerre nyugatra. Az ország egyik legjelentősebb régészeti emlékhelye, 2014 óta Albánia világörökségi listára javasolt kulturális helyszíneinek egyike.
A taulant illírek szállásterületén az i. e. 7. század végén alapították a várost korinthoszi és kerkürai görög gyarmatosítók. A hajózható Aóosz közeli deltatorkolatánál épített kikötő biztosította a polisz gyors felvirágzását. A jövedelmező rabszolga-kereskedelem mellett a környék mezőgazdasági terményeit és bitumenjét juttatták el görög földre, és Illíria kézművestermékeinek is piacot teremtettek. A saját pénzt is verő Apollónia számos görög bevándorlót vonzott, ezért kiélesedtek a társadalmi ellentétek, és az i. e. 4. századra az illíreket elnyomó oligarchikus rend alakult ki a városban. Az i. e. 4. század végétől a hátországban politikailag és katonailag megerősödött makedón, epiróta és illír államok fennhatóságukat vagy éppen szövetségi rendszerüket gyakran kiterjesztették Apollóniára is. Az i. e. 3. század második felére a Római Birodalom is részese lett e változékony geopolitikai rendszernek, és kezdettől Apollóniát használta hadi kikötőjéül és támaszpontjául. A rómaiak i. e. 228-ban protektorátusuk alá vonták a várost, amely i. e. 168-ban a meghódított illíriai részekkel együtt Apollonia néven a római közigazgatás, a birodalom része lett.
A római uralom alatt a város mint civitas libera megtarthatta önkormányzatát, görög kultúráját és nyelvét. Az i. e. 2. század második felében a Via Egnatia egyik nyugati kiindulópontja lett, ami tovább növelte gazdasági szerepét. Jelentős kulturális központtá vált akadémiával, könyvtárral, és híres volt érett művészeti alkotásairól („a szobrok városa”). Az i. e. 49-ben kirobbant római polgárháborúban Iulius Caesar illíriai támaszpontja, kevéssel később a leendő Augustus császár tanulmányainak helyszíne volt. Augustus uralkodásával Apollónia szabadságjogai kiteljesedtek, és az addigra nagyrészt romanizált Illíriában görög kultúrájú és önkormányzatú városként prosperált. Sorsát az i. sz. 3–4. század kedvezőtlen természeti változásai pecsételték meg: egy földrengés délebbre helyezte át a folyó medrét, ami után a tengeröböl fokozatosan feltöltődött, így a város kikötő nélkül maradt. Az 5. században még püspöki székhelyként a Bizánci Birodalom fennhatósága alá került, de a 6. századra elnéptelenedett. Az elhagyott romvárosban a 13. században épült fel a Szűz Mária-kolostor.
Az 1916-ban megkezdett ásatások feltárták a város antik falainak és nekropoliszainak nagy részét, az agorát és a temenoszt (szentélykörzetet), valamint több görög, illetve római építészeti emléket. A régészeti park emblematikus építménye az Apollón-oszlop és a rekonstruált homlokzatú buleutérion (tanácsépület). Itt található az albán terület legrégibb temploma (az i. e. 6. században épült Artemisz-szentély) és nümphaionja (i. e. 4–3. század). Nevezetes továbbá a környék illír városainak is mintául szolgáló, sajátos építészeti megoldásokat alkalmazó nagy sztoa.