Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2019-24-2
A román nyelv területi változatai kétféle megközelítésből csoportosíthatóak. Gustav Weigand, Ovid Densușianu, Sextil Pușcariu, Alexandru Rosetti és Theodor Capidan a dákorománt, az arománt, a meglenorománt és az isztrorománt nem tartják külön nyelveknek, szerintük ezek képezik a négy fő román dialektust (románul dialecte), amelyek aldialektusokra (románul subdialecte vagy graiuri) oszlanak. Velük ellentétben más nyelvészek, például George Giuglea, Alexandru Graur és Ion Coteanu, külön nyelveknek tekintik ezeket, és dialektológiai szempontból értelemszerűen csak az úgynevezett „dákoromán” (a Dunától északra beszélt román) területi változatait, nyelvjárásait (graiuri) vizsgálják.
A nyelvjárások számát tekintve is megosztott a nyelvészet. Vannak, akik szerint a románnak csak két nyelvjárási csoportja van, egy északi vagy moldvai, és egy déli vagy munténiai. Mások a román nyelv három dialektusát különítik el: moldvai, munténiai és bánsági. Megint mások négyet vesznek számításba: moldvait, munténiait, bánságit és Körös-vidékit. A legtöbb nyelvész mégis úgy gondolja, hogy öt ilyen változat van: moldvai, munténiai, bánsági, Körös-vidéki és máramarosi. Egyes kutatók ezekhez hozzáadnak még más nyelvjárásokat is, melyeket átmenetieknek, de mégis autonómoknak tekintenek.
A román nyelv írott forrásai 1566-tól kezdve maradtak fenn, főként moldvai jellegzetességekkel. E nyelvjáráscsoportnak nagy szerepe volt a román irodalmi nyelv kialakulásában, főleg Grigore Ureche, Miron Costin, Ion Neculce krónikások, majd olyan kiemelkedő román írók révén, mint Vasile Alecsandri, Ion Creangă, Mihai Eminescu és Mihail Sadoveanu.