Főmenü megnyitása

Saint-thierryi Vilmos

(Saint-Thierryi Vilmos szócikkből átirányítva)

Saint-thierryi Vilmos (latinul: Guillelmus a Sancto Theodorico, franciául: Guillaume de Saint-Thierry), (1085 körül – 1148. szeptember 8.) latin nyelven író középkori francia teológus.

Saint-thierryi Vilmos
Franciaország
Középkori teológia
Élete
Született 1075
Liège
Elhunyt 1148. szeptember 8. (72-73 évesen)
Notre-Dame de Signy Abbey
Pályafutása
Fontosabb művei Epistola ad frates de Monte Dei, De contemplando Deo, De natura et dignitate amoris
A Wikimédia Commons tartalmaz Saint-thierryi Vilmos témájú médiaállományokat.

Clairvaux-i Szent Bernát barátja és szerzetestársa volt, de a későbbi időkben neve elhomályosult Bernáté mellett. Leghíresebb műve az Epistola ad frates de Monte Dei (gyakran Epistola aurea címen is emlegetik). Más művei De contemplando Deo és De natura et dignitate amoris címmel szerepelnek.

Akárcsak Bernát, Vilmos is a szeretet tudományát tanítja, elsősorban Szent Ágoston szerint. Így véleménye az, hogy Isten szeretete a természetes módon benne van az ember szívében. Az emberi szeretetnek saját súlyánál fogva, mintegy természetes módon kellene Isten felé irányulnia, ezt azonban az áteredendő bán megakadályozza. A szerzetesi élet célja, hogy az ember szeretet visszairányuljon teremtője felé. Ennek módszere mindenekelőtt az önmegismerésre irányuló erőfeszítés. Az önmegismerés során a lélek az elmében Isten képére alkotott lényként ismeri meg önmagát. Az elmében ugyanis található egy titkos pont, amelyen Isten rajta hagyta a lenyomatát, hogy az mindig emlékeztesse rá az embert. Szent Ágoston és utána Vilmos szerint ez az emlékezet. Az emlékezet hozza létre az észt, az emlékezet és az ész pedig az akaratot. Ez a háromság a Szentháromságot utánozza az emberben, mert az emlékezet az Atyának, az ész az Igének, az akarat pedig a Szentléleknek felel meg. Az észnek és akaratnak tárgya nem is lehet más, mint Isten.

Az isteni kegyelem hatására tud helyreállani a léleknek a bűnöktől megrontott képességei, eredménye pedig az ember Istenre irányuló szeretetének egybeesése az Istennek önmagára irányuló önmagában lévő, és az önmagára irányuló de az emberekben lévő szeretetével. Minél jobban visszanyeri a lélek az Istenhez való hasonlóságot – amely születése jogán meg is illeti, és amelyet sohasem kellett volna elveszítenie – annál jobban ismeri meg önmagát és Istent, mivel a lélek Istenhez való hasonlósága alapozza meg az Istenről való ismeretét.

ForrásSzerkesztés

  • Étienne Gilson: A középkori filozófia története. Budapest: Kairosz Kiadó. 2015. ISBN 9789636627850  , 320–321. o.

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés