Scharnhorst osztály (1936)

A Scharnhorst-osztály csatahajói voltak az első kapitális hadihajók, melyek Németország haditengerészete, a Kriegsmarine számára épültek az első világháború után. Az osztálynak két egysége volt: a Scharnhorst és a Gneisenau. Gyakran egy brit besorolás alapján csatacirkálókként is említik őket. Nevüket a franciaellenes felszabadító háború porosz főtisztjei után kapták, hasonlóan az első világháborúban a Spee altengernagy falklandi csata során elveszett páncélos cirkálóihoz, melyekre a névadással szintén emlékeztek.

Scharnhorst-osztály
Scharnhorst
Scharnhorst
Hajótípus csatahajó (Schlachtschiff)
Névadó Scharnhorst
Tulajdonos A Kriegsmarine zászlaja Kriegsmarine
Hajóosztály Scharnhorst-osztály
Pályafutása
Építő Kriegsmarinewerft, Wilhelmshaven; Deutsche Werke, Kiel
Ára 145 000 000 márka körül
Megrendelés 1934. január 25.
Építés kezdete 1935.
Vízre bocsátás 1936.
Szolgálatba állítás 1938.
Szolgálat vége 1943. december 26.
Általános jellemzők
Vízkiszorítás 32 100 t (standard)
35 540 t (konstrukciós)
38 709 t (max.)
Hossz 229,8m (egyenes orral)
234,9 ill. 235,4 m (Atlantikbuggal)
226,0 m (vízvonalon)
Szélesség 30 m
Merülés 9,9 m
Hajtómű 12 Wagner típusú gőzkazán,
3 BBC ill. Germania-gőzturbina
3 db háromszárnyú hajócsavar (∅ 4,80 m)
Üzemanyag olaj (6000 m³)
Teljesítmény 165 930 le (122 041 kW)
Sebesség 31,3 csomó (58 km/h)
Hatótávolság 13 100 km 19 csomós (35 km/h) sebesség mellett
Fegyverzet
  • 9 × 28 cm (L/54,5) Sk
  • 12 × 15 cm (L/55) Sk
  • 14 × 10,5 cm (L/55) Flak
  • 16 × 3,7 cm Flak
  • 10 × 2 cm Flak (később 3,7 cm-esre cserélték)
  • 6 × 53,3 cm torpedóvető cső (18 torpedó)
Repülőgépek 4 db Arado Ar 196 hidroplán
Páncélzat

övpáncél: 70-350 mm
citadella: 20-45 mm
felső fedélzet: 20-50 mm
páncélfedélzet: 80-110 mm
hosszanti válaszfal: 40 mm
keresztirányú válaszfal: 40 mm
nehéztüzérség lövegtornyai: 150-360 mm
másodlagos tüzérség lövegtornyai: 50-140 mm
parancsnoki torony: 200-350 mm
hátsó parancsnoki torony: 50-100 mm

lövegpajzsok: 20 mm

Legénység 1669-1968 fő
A Wikimédia Commons tartalmaz Scharnhorst-osztály témájú médiaállományokat.

Elsőként a névadó Scharnhorstot bocsátották vízre,[1] és sok forrás ezt az egységet tekinti névadónak, de másikak az osztályt Gneisenau-osztály névvel illetik,[2] mivel ennek fektették le előbb a gerincét és ezt is adták át előbb.[1] Megépítésük jelezte a versailles-i szerződés utáni német tengerészeti fegyverkezés kezdetét. Fő fegyverzetüket kilenc darab 28 cm űrméretű haditengerészeti ágyú képezte, melyeket három háromlöveges lövegtoronyban helyeztek el. Tervezték hat darab 38 cm-es ágyúra való átfegyverzésüket is, de erre már nem került sor.

Mindkét hajó gerincét 1935-ben fektették le, 1936 végén bocsátották őket vízre és 1939 elején adták át őket a haditengerészetnek. A Scharnhorst és a Gneisenau a második világháború elején együtt tevékenykedtek és az Atlanti-óceánon is végrehajtottak hadműveletet a brit hajóforgalom akadályozására. Részt vettek a Norvégia megszállását célzó Weserübung hadműveletben. A Norvégia előtti vizeken rövid tűzharcot vívtak a Renown brit csatacirkálóval és elsüllyesztették a Glorious repülőgép-hordozót a kísérő rombolóival együtt. A Scharnhorst ekkor érte el az egyik legtávolabbról elért találatot egy tengeri ütközet folyamán. 1942 elején a két hajót a Cerberus hadművelet keretében Brestből a La Manche-on át visszavonták Németországba.

1942 elején a Gneisenau súlyos károkat szenvedett egy brit légitámadásban Kielben. 1943 elején a Scharnhorst csatlakozott a Tirpitzhez Norvégiában, hogy a Szovjetunióba tartó angolszász konvojokat innen kiindulva támadhassa. Karácsonykor a Scharnhorst több romboló kíséretében kihajózott egy konvoj megtámadására, de a kísérő hadihajók megakadályozták ebben. Az északi-foki csata során a Duke of York csatahajó valamint több brit cirkáló és romboló tüzében a Scharnhorst elsüllyedt. A Gneisenau átépítését 1943 februárjában leállították. A háború végén torlaszhajóként süllyesztették el Gotenhafen kikötőjében. A háború után kiemelték és lebontották.

KlasszifikációSzerkesztés

Ezek voltak a Kriegsmarine első olyan hajói, melyeket hivatalosan csatahajóként (Schlachtschiff) jelöltek meg.[3] A korábbi, első világháborús német csatahajók hivatalosan a sorhajó (Linienschiff)[m 1] vagy a páncélos hajó (Panzerschiff)[m 2] megjelölést kapták. A brit haditengerészet a csatacirkáló megjelölést használta rájuk,[4] de a háború után ismét a csatahajó minősítéssel illették őket.[5] A Jane's Fighting Ships 1940 a Scharnhorst- és a Bismarck-osztály egységeit is csatahajókként adja meg.[6] Az Egyesült Államok haditengerészete végig csatahajókként sorolta be őket.[7] Az angol nyelvű forrásokban mindkét megnevezés előfordul.[m 3]

TervezésSzerkesztés

ElőzményekSzerkesztés

Az első világháborút lezáró versailles-i szerződés megtiltotta Németországnak a 10 000 tonnánál nagyobb vízkiszorítású hadihajók építését. A 20-as évek folyamán végig folyt a vita a haditengerészet szerepéről és méretéről, egészen addig mígnem Franciaország és a Szovjetunió nagy kapitális hadihajók tervezéséhez nem látott.[8] Ekkor a németek is kapitális hadihajók tervezésébe kezdtek és a 17 500 t vízkiszorítású, nyolc (4×2) 30,5 cm-es űrméretű löveggel felszerelt csatacirkáló tervei 1928-ra készültek el.[9] Megrajzolásukkor a háború alatt be nem fejezett Ersatz Yorck-osztályú csatacirkálók tervrajzait használták fel.[10]

1933-ban Adolf Hitler került hatalomra Németországban és tudatta a haditengerészettel, hogy olyan nagy flottát áll szándékában létrehozni, amelyik képes szembeszállni a brit tengeri hegemóniával. Viszont Hitler elsősorban egy Franciaországgal vívandó korlátolt háborúban gondolkodott, mely szükségessé tette a német kereskedelmi útvonalak védelmét. Ebből a megfontolásból két megnagyobbított Panzerschiff építését hagyta jóvá (D-osztály), hogy segítségére legyenek a három már elkészült Deutschland-osztályú egységnek.[11] Ezek a hajók 19 000 t vízkiszorításúak lettek volna és ugyanolyan lett volna a fegyverzetük és a sebességük mint a korábbi Panzerschiffeknek. A megnövelt vízkiszorítás a nagyobb páncélvédettségből eredt volna. Hitler azért hozta ezt a döntést, mert nem akarta nyíltan megsérteni a versailles-i szerződést.[12]

 
A francia Dunkerque csatahajó

A német Panzerschiffek elleni küzdelemre a franciák a Dunkerque-osztály két egységének megépítésével válaszoltak az 1930-as évek elején, ami a németeket arra sarkallta, hogy még erősebb csatacirkálókat tervezzenek.[11] Erich Raeder tengernagy, a német haditengerészet főparancsnoka amellett érvelt, hogy növeljék a Panzerschiffek védelmi képességeit valamint a fő tüzérség erejét egy harmadik lövegtorony hozzáadásával.[13] Ezt az álláspontot képviselte a Kriegsmarine is, miután a 19 000 t vízkiszorítású hajót kiegyensúlyozatlannak találta.[12] Hitler hozzájárult az erősebb páncélzathoz és a javasolt belső felosztáshoz, de a tűzerő növelését már nem engedélyezte. Végül Hitler 1934 februárjában beleegyezését adta a hajók egy harmadik lövegtoronnyal való felszereléséhez.[13]

Az így kapott új hajónak 26 000 t vízkiszorításúnak kellett lennie és kilenc darab 28 cm (pontosabban: 28,3 cm) űrméretű ágyúval kellett rendelkeznie, melyeket három darab, háromlöveges lövegtoronyban helyeznek el. A hajó megépítéséhez hogy szabad kezet kapjon, Hitler 1935-ben tengerészeti egyezményt kötött Nagy-Britanniával (angol-német flottaegyezmény), mely a kapitális hajók terén a briteknek 3:1-hez való fölényt biztosított – azaz a németek harmada akkora méretű csatahajóflottát építhettek, mint amekkorával a britek rendelkeztek. Ezzel a versailles-i szerződés korlátozásai is megszűntek a német haditengerészettel szemben.[11]

Az új D-osztályú cirkálók megépítését törölték és helyettük a később a Scharnhorst és a Gneisenau nevet kapó egységek épültek meg.[14] A wilhelmshaveni Kriegsmarinewerft és a kieli Deutsche Werke hajógyárak által megépítendő D-osztályú egységek átmeneti neveit (Ersatz Elsass illetve Ersatz Hessen) az új egységekre megtartották.[3] Az építésüket 14 hónapig visszatartották, részben azért, mert Hitler biztosítani akarta a britekkel kötött szerződést még a munkálatok megkezdése előtt,[13] részben pedig azért, mert számos változtatást hajtottak végre a terveken a megrendelés leadása után.[15]

Mivel az angol-német flottaegyezmény szerint a legnagyobb alkalmazható hajóágyú 40,6 cm űrméretű volt, Hitler hamarosan úgy gondolta, hogy az építendő osztály esetében nagyobb lövegeket is lehetne alkalmazni, ezért ezek 38 cm űrméretű ágyúkkal való megépítésére adott utasítást. Viszont a 28 cm-es ágyúk számára már voltak elérhető lövegtornyok, a 38 cm-esek kifejlesztése viszont még évekbe telhetett.[12] A Führert figyelmeztették arra is a flottaegyezmény engedményeivel kapcsolatban, hogy a britek mindig nagyon érzékenyen reagáltak a német kapitális hadihajók fő tüzérségének űrméretnövelésére.[15] Mivel Hitler a politikai céljainak eléréséhez minél előbb szeretett volna kapitális hadihajókkal rendelkezni, végül belement abba, hogy a hajók 28 cm űrméretű lövegekkel legyenek felszerelve, azzal a kitétellel, hogy azokat a legelső kínálkozó alkalommal át lehessen fegyverezni őket 38 cm-es ágyúkra. A csatahajók barbettáit ennek az igénynek megfelelően alakították ki. A 38 cm-es ágyútornyokat később a Bismarck-osztály kapta meg.[12]

Általános jellemzőkSzerkesztés

 
A Scharnhorst az első, merőleges orrkiképzéssel
 
A Scharnhorst egy 1939-es felvételen, már az Atlantikbuggal és a jól kivehető két hidroplánnal

Az eredeti tervek szerinti közel függőleges orrtőkével mindkét csatahajó 226,0 m hosszú volt a vízvonalon és 229,8 m volt a teljes hosszuk. Az Atlantikbuggal való átépítésük révén a Scharnhorst teljes hossza fél méterrel nagyobb lett a Gneisenauénál (235,4  m ill. 234,9 m). A szélességük kerek 30 m, a merülésük 9,1 m volt, amivel vízkiszorításuk 35 540 tonnát tett ki. A 8,3 méteres merülés melletti standard vízkiszorításuk 32 100 t volt, míg a teljes harci felszereltséggel ez 38 100 t volt 9,9 méteres merüléssel. A hajótesteket hosszanti acélbordázattal építették, melyekre a külső lemezeket ráhegesztették. A hajótest 21 vízzáró részlegre volt osztva és hosszának 79%-án kettős fenékkel rendelkezett.[3] Mindkét hajó főárbóca megépítésükkor a kémény mögött kapott helyet, de a Scharnhorston a háború kitörése előtti hónapokban zajló átépítésekkor a hátsó felépítményre került. A Gneisenaun is végre tervezték hajtani ezt a változtatást, de erre már nem került sor és az árbócok elrendezése alapján a két csatahajót már nagy távolságból jól meg lehetett különböztetni ezután.

A német haditengerészetnél a hajók tengerjáró képességét kedvezőtlennek ítélték meg, mivel teljes terhelés mellett orrnehezek voltak és az átcsapó víz a parancsnoki torony magasságáig is érhetett. Ezt a problémát valamelyest mérsékelni tudták a merőleges hajóorrnak az ívelt Atlantikbugra való cseréjével, amit a Gneisenaun 1939 januárjában, a Scharnhorston 1939 augusztusában hajtottak végre. Az Anton lövegtorony használata erős hullámzásnál így is korlátolt volt. A hajók tatjánál is jelentkeztek problémák, mivel itt is gyakran beszivárgott a tengervíz és nagyon lassan álltak bele egy kanyarodásba. Sekély vizeken mindig szükségük volt vontatóhajók segítségére. Erős kormánymozdulatoknál a sebességük több mint 50%-át elvesztették és 10°-nál nagyobb mértékben megdőltek. Ez a dőlés a próbautak során a 13°-ot is elérte.[3]

A csatahajók legénysége 56-60 tisztből illetve 1613 és 1780 közötti sorállományúból állt. A raj zászlóshajójaként funkcionáló egységen ehhez jött még 10 tiszt és 61 sorállományú. A fedélzetükön számos kisebb vízi jármű, köztük két őrhajó, két gőzbárka, két bárka, két pinasse, két kutter, két jolle és két dingi volt elhelyezve.[3]

MeghajtásSzerkesztés

 
A Gneisenau 1942-es felszereltségével
 
A Scharnhorst 1943-as felszereltséggel

Eredetileg az osztály hajóit dízelmeghajtással tervezték ellátni hasonlóan a Deutschland-osztály három egységéhez, mivel nagy előnye volt a csekély fogyasztás, az ebből fakadó nagy hatótávolság és a hajó méreteihez viszonyított magasabb teljesítmény. A MAN azonban még csak kísérleti stádiumában volt az olyan dízelhajtóművek kifejlesztésének, melyek az elérni kívánt 30 csomót teljesíteni tudták volna és a technológia még nem volt érett.

Végül úgy döntöttek, hogy – hasonlóan a későbbi Bismarck-osztályhoz – túlhevítésés gőzmeghajtást alkalmaznak, azért is, mert két-háromszor akkora teljesítmény volt szükségeltetett, mint a Deutschland-osztály esetében. A három hajócsavarral rendelkező járművek esetében ez kétszer akkora teljesítményt jelentett tengelyenként, mint amazok esetében, a négy hajócsavaros megoldás esetén pedig 40 000 le feletti teljesítményt kívánt volna tengelyenként. Ez a követelmény meghaladta az akkori dízeltechnológia képességeit és az igénynek megfelelő hajtómű kifejlesztése beláthatatlan ideig tartott volna. A nagy nyomású túlhevített gőz már sikeresnek bizonyult és nagy teljesítmény eléréséhez ez a megoldás kínálkozott a legalkalmasabbnak.[16][m 4]

A Scharnhorst Brown, Boveri & Cie gyártotta gőzturbinákat, míg a Gneisenau a Friedrich Krupp Germaniawerft gyártotta gőzturbinákat kapott. A turbinák 4,8 m átmérőjű, háromszárnyú hajócsavarokat forgattak meg. A gőzt 12 Wagner ultramagas nyomású olajtüzelésű kazán szolgáltatta, melyek 58 atm nyomást és 450 °C hőmérsékletet is képesek voltak előállítani. A hajtóművek teljesítményét 160 000 le -re becsülték percenkénti 255 fordulatnál. A próbajáratok során 165 930 le -t adtak le, amivel 280 percenkénti fordulatot értek el. Hátramenetben a hajtóművek teljesítményét 57 000 le-re becsülték. A csatahajók tervezett sebessége 31 csomó volt, amit mindkettő túlszárnyalt a próbák során: a Scharnhorst 31,5 csomós, a Gneisenau 31,3 csomós sebességet ért el. A tervek alapján 2800 t üzemanyagot tudtak magukkal vinni, de további üzemanyagtartályként hasznosítható terek bevonásával, mint például a páncélöv és a torpedóválaszfal közötti tér igénybevételével a kapacitás 5080}} tonnára volt növelhető. A maximális üzemanyagkészlettel a hajók számított hatótávolsága 8100 tengeri mérföld (tmf) volt 19 csomós cirkálósebesség mellett. Ezt azonban nem érték el: a Scharnhorst tényleges hatótávolsága 7100 tmf, a Gneisenaué csak 6200 tmf volt 19 csomóval haladva.[3]

Az elektromos áramot öt áramfejlesztő szolgáltatta. Mindegyik áramfejlesztő négy dízelgenerátorból és nyolc turbógenerátorból állt. A négy dízelgenerátor párokra volt osztva: kettő egység egyenként 150 kW, a másik kettő egyenként 300 kW-ot állított elő. A nyolc turbógenerátornak is kevert volt a kapacitása. Közülük hat egyenként 460 kW-ot állított elő és a maradék kettő egyenként 230 kW-ot. Így összesen 4120 kW 220 voltos áramot állíthattak elő.[3]

FegyverzetSzerkesztés

Fő fegyverzetSzerkesztés

 
A Gneisenau elülső lövegtornyai egy közeli képen, háttérben a Scharnhorst
 
A Gneisenau Cäsar lövegtornya az Austrått Fortban

A Scharnhorst-osztály fő fegyverzetét kilenc darab 28 cm (pontosabban: 28,3 cm) űrméretű, 54,5-es kaliberhosszúságú gyorstüzelő ágyúk (28 cm SK C/34) >[m 5] adták, melyeket három darab, három lövegcsöves lövegtoronyban (Drillingben) helyeztek el, ebből kettőt a hajó elején, egyet a hátsó részén.[3] Ezek az ágyúk a korábban a Deutschland-osztálynál alkalmazott 28 cm SK C/28 továbbfejlesztett változatai voltak, egyenként 52,25 tonnát nyomtak és 1,2 m volt a hátrasiklásuk. Bár kisebb kaliberűek voltak a más haditengerészeteknél alkalmazottaknál, a Kriegsmarine számos tüzértisztje mégis nagyra tartotta a magasabb tűzgyorsaságuk miatt.[15] (3,7 lövés/perc a 1,5-2 lövés/perccel szemben.) A lövegek középvonalának egymástól való távolsága 2,75 m volt. El lehetett őket sütni egyszerre, azonos célra tartva, vagy külön-külön is.

Három különböző fajta lőszert használtak. A páncéltörő lövedék (Panzersprenggranate) L/4,4 330 kg tömegű volt, a kétféle nagy robbanóerejű lövedék egyaránt 315 kg-os volt – az L/4,4 változat fenékgyújtóval rendelkezett (Sprenggranate mit Bodenzünder), az L/4,5 pedig orrgyújtóval (Sprenggranate mit Kopfzünder). A páncéltörő gránát robbanótöltetet 6,6 kg, a nagy robbanóerejű gránátok közül a fenékgyújtóval rendelkezőé 16 kg, az orrgyújtóval rendelkezőé 21,8 kg volt. Mind a három típusú lövedékhez ugyanazokat a kivetőtölteteket alkalmazták: előtöltetként a 42,5 kg-os RPC/38 jelzésű, fő töltetként a 76,5 kg-os RPC/38 jelzésű töltetet. A páncéltörő lövedékek torkolati sebessége 890 m/s volt. A lövegek egyaránt alkalmasak voltak tengeri, szárazföldi, de akár légi célok leküzdésére is és 300 lövés leadása után szorultak cserére.

A lövegeket három Drh L C/34 jelzésű toronyban helyezték el. A tornyokat abc-sorrendben elölről hátrafelé haladva Anton, Bruno és Cäsar névvel jelölték. A tornyokat elektromos áram forgatta, de minden más feladatot hidraulika végzett. Egy-egy torony kezelését 75 fő látta el. A barbetták belső átmérője 10,2 m volt. A tornyok forgó súlya 750 t volt és 7,2 °/sec forgatási sebességgel lehetett őket mozgatni. A lövegtornyok ágyúit egységesen 40°-os szögig lehetett maximálisan emelni, az Anton és Cäsar tornyok ágyúit −8°-os szögig, a magasabban elhelyezett Bruno ágyúit –9°-os szögig lehetett süllyeszteni. A legmagasabb csőállással az elérhető maximális lőtávolság 40 930 m volt.[17] Maximális lőtávolságuk 39800 m volt 40 fokos csőemelkedés mellett.

A nehéztüzérség lőszerkészlete 1350 db lövedék volt, így minden ágyúra 450 db jutott. A lőszerkészletben egyenlő arányban kaptak helyet páncéltörő gránátok, a fenékgyújtóval illetve az orrgyújtúval ellátott nagy rombolóerejű gránátok (450-450 db). Ezekből így minden lövegtorony 150-150 darabbal rendelkezett.[18] Mindhárom lövegtorony rendelkezett egy saját, 10,50 m bázistávolságú távolságmérővel, melyek segítségével önállóan is folytathatták a harcot amennyiben a fő távolságmérők meghibásodtak. Az Anton lövegtornyok távmérőit és a tornyokból kiálló füleit 1942 elején azonban eltávolították, mert a felverődő vízpermet erősen korlátozta használhatóságukat és főleg azért, mert gyakoriak voltak a rajtuk keresztüli vízbetörések.

A nehéztüzérség lövedékeinek ballisztikai tulajdonságai[19]

Távolság
[m]
Csőemelkedés
[°]
Becsapódási szög
[°]
Lövedék sebessége
[m/sec]
5000 m 2,0° 2,5° 766 m/s
10000 m 4,3° 5,7° 652 m/s
15000 m 7,4° 10,3° 556 m/s
20000 m 11,3° 25,7° 436 m/s
25000 m 16,2° 25,7° 436 m/s
30000 m 22,0° 35,3° 418 m/s
35000 m 29,2° 44,0° 428 m/s
40000 m 38,2° 52,0° 460 m/s

Átütőképesség (német tesztek)

 
28 cm-es légvédelmi (sárga színű) lövedék csigasoron (Austrått Fort, Norvégia)
 
A Cäsar egyik lövegébe páncéltörő (kék színű) lövedék betöltését szemléltetik (Austrått Fort)
 
A Cäsar lövegtorony belseje (Austrått Fort)

Az alábbi táblázat a Scharnhorst-osztályú csatahajók fő tüzérségét alkotó 28 cm SK C/34 típusú lövegekkel a háború előtt elvégzett német tesztelések eredményeit mutatja, melynek során KC n/A (Krupp cementált) páncéllemezekre 70 fokos becsapódási szöggel adtak le lövéseket RPC/32 jelzésű kivetőtölteteket használva. A háború során a jóval erősebb RPC/38 kivetőtölteteket használták.

Távolság
[km]
Becsapódási szög
[°]
Átütés
vertikális (KC n/A)
[mm]
10000 70° 348
15000 70° 280
20000 70° 225
25000 70° 194

Átütőképesség (amerikai formula)
Az alábbi táblázat a nehéztüzérség lövegeinek 890 m/s torkolati sebesség mellett az Egyesült Államok haditengerészeténél alkalmazott empirikus módszerrel megállapított páncélátütő képességét mutatja.

Távolság
[m]
Átütés
vertikális páncélzat
[mm]
Átütés
horizontális páncélzat
[mm]
0 604 -
7900 460 19
15100 335 41
18288 291 48
27432 205 76

Az adatok alapján a fő ellenfélnek tekintett Dunkerque-osztály hajóinak páncélövét jó 20 000 méterig minden távolságból át tudta ütni, ugyanakkor a 115 mm-es páncélfedélzete ellen nem bizonyult hatékonynak.

Másodlagos fegyverzetSzerkesztés

 
Az egyik 15 cm-es lövegtorony a Koldkrigsmuseum Stevnsfort területén

A hajók másodlagos tüzérsége 12 darab 15 cm űrméretű, 55 kaliberhosszúságú ágyúból (15 cm SK C/28) állt. Ezek négy Drh L C/34 jelzésű kétlöveges toronyban és négy MPL/35 jelzésű önálló lövegtalpon kaptak helyet. Mind a lövegtornyok, mind a lövegtalpak ágyúit −10°-os szögig lehetett süllyeszteni, ugyanakkor a maximális csőemelkedés a lövegtornyoknál 40°, a lövegtalpaknál csak 35° volt. Az ágyúk lövedékeinek tömege 45,3 kg volt és 6-8 lövés/perc tűzgyorsasággal lehetett őket kilőni. Az élettartamukat 1100 lövés leadásában határozták meg, ami után javításuk vagy lecserélésük vált szükségessé. A lövegtalpakon elhelyezett ágyúk maximális lőtávolsága 22 000 m, a lövegtornyokban elhelyezetteké az 5°-kal nagyobb emelhetőség következtében 23 000 m volt. A lőszerkészletüket 1600–1800 lövedék adta, így minden ágyúra 133-150 lövedék jutott.[20]

LégvédelemSzerkesztés

A légvédelmi tüzérsége 14 darab 10,5 cm űrméretű, 65-ös kaliberhosszúságú légvédelmi ágyúból (10.5 cm FlaK 38), 16 darab 3,7 cm űrméretű (L/83) légvédelmi gépágyúból valamint 10 és 20 közötti 2 cm-es légvédelmi gépágyúból állt.

A 10,5 cm-es ágyúk 15-18 lövés/perc tűzgyorsasággal voltak képesek lőni és a hatásos lőmagasságuk 12 500 m volt. Ezeket Dop. L. C/31 jelzésű kétcsöves lövegtalpon helyezték el, melyekből hat volt a hajó középső részén, három-három mindkét oldalon, egy hetedik pedig a "C" jelzésű torony mögött-felett. A lövegtalp −8°-os süllyesztést és 80°-os emelkedést tett lehetővé. Amennyiben felszíni célpontot kellett célba venniük, a lövegek maximális lőtávolsága 1770 m volt 45°-os csőemelkedés mellett.[21] A lőszerkészletük 5600 lövedéket tett ki.

A 3,7 cm-es gépágyúkat nyolc manuálisan működtetett Dopp L C/30 jelzésű kétcsöves lövegtalpakon helyezték el. 85°-os emelkedéssel a hatásos lőmagasságuk 6800 m volt, a nyomjelzős lövedékeké ugyanakkor 4800 méterben volt maximálva. A tűzgyorsaságuk 30 lövedék/perc volt.[22] A lőszerkészletük 96 000 db lövedék volt.

Torpedóvető csövekSzerkesztés

1942 után hat 53,3 cm űrméretű torpedóvető csövet szereltek le a Leipzig és a Nürnberg könnyűcirkálókról és szerelték fel őket a Scharnhorstra és a Gneisenaura, mindkét oldalukra hármat-hármat. Ezekhez 18 darab G7a jelzésű torpedó tartozott.

RádiólokátorokSzerkesztés

 
A Scharnhorst és a Gneisenau egy német kikötőben (valamikor 1939-1941 között)

1939 novemberében mindkét hajót felszerelték egy 81,5 cm-es hullámhosszon mérő (368 MHz) FuMO 22 rádiólokátorral (radarral). A készülék az árbóctorony tetején lévő optikai távmérőre telepített kupolán foglalt helyet. A két méter magas és hat méter széles antennakeret a 10,5 méteres távmérővel együtt forgott, így a két készülék által mért értékeket össze lehetett hasonlítani. 1941 nyarán a Brestben való időzéskor a hátulsó felépítmény optikai távmérőjére is szereltek egy FuMO 27 típusú rádiólokátort. A La Manche csatornán való áttörés előtt vélhetőleg felszerelték őket egy Palau passzív lokátorral is, melynek kis méretű keretét a távmérő házának hátulján helyezhették el.

Németországba visszatérve a Scharnhorst új FuMO 26 vagy FuMO 27 készülékeket kapott, melyek antennakerete 2×4 méteres volt és amely alatt egy kisebb kereten két függőleges és vízszintes sorban voltak elhelyezve a Timor dipólantennák, melyek a FuMB 4 Samos passzív lokátorhoz tartoztak.

Ezeken túl rendelkezhettek még Sumatra passzív lokátorral is, melyet az árbóctorony távmérőjén elhelyezett antennakeret közelébe telepíthettek, de ezt egyetlen fennmaradt fényképen sem lehet kivenni. Feltételezhetően el volt látva még FuMB 3 Bali jelzésű, kör alakú antennával is, de ezt kis mérete miatt nem lehet egyértelműen felismerni a fényképeken. Ezt az előárbóc csúcsára vagy az egyik keresztrúdra erősíthették.[23][m 6]

PáncélzatSzerkesztés

 
A Scharnhorst egy kikötőben, jól kivehető övpáncélzattal
 
A Scharnhorst-osztály páncélzatának metszete a hajók középső részén

HajótestSzerkesztés

A hajók megtervezésekor nagy hangsúlyt fektettek a jó páncélvédettségre. Nem követték szigorúan a „mindent vagy semmit” (all or nothing) koncepciót, mint a többi haditengerészeteknél ez megszokott volt, hanem a hajó egyes részeit különböző mértékben oltalmazták.

A Scharnhorst-osztály páncélzatát Krupp-páncélzat alkotta. A felső fedélzet vastagsága hátul 20 mm volt, ami a középső részen 50 mm-re vastagodott a hajó lőszerraktárai és gépei feletti részen, majd a hajó elejénél ismét 20 mm-re vékonyodott. A felső páncélfedélzet alatt (két szinttel) húzódott a fő páncélfedélzet, aminek vastagsága 80-95 mm közötti volt, a vastagabb 95 mm-es részek itt is a hajó létfontosságú részeit védték. Lényegében a fő páncélfedélzet részét képezték a hosszanti oldalak mentén megdöntötten hozzájuk kapcsolódó 105 mm-es páncéllemezek is, melyek kifelé lejtve csatlakoztak a fő páncélöv alsó részéhez.[3] Ezt a páncélozási módot "teknősbéka" elrendezésnek is nevezik.[24] Ezek a döntött páncéllemezek jelentősen növelték az oldalirányból érkező lövedékekkel szembeni védelmet is. A hajó létfontosságú részei jól védettek voltak a kor csatahajóinak bármilyen kaliberű lövedékeivel szemben azokon a részeken, ahol a lövedéknek mind a páncélöv, mind a döntött páncélzat útját állta.

Nagy távolságokból kilőtt nagy kaliberű lövedékek azonban könnyedén átüthették a fedélzeti páncélzatát.[25] Ezt az osztott kialakítást abból a megfontolásból alkalmazták, hogy a felső fedélzet vékonyabb páncélzata (50 mm) lelassítja vagy felrobbantja a lövedéket, így a vastagabb páncélfedélzet (95 mm) a megmaradt energiát már fel tudja fogni. A parancsnoki hidat a hajó belsejében lévő irányítóközponttal összekötő járat oldalfalának vastagsága 220 mm volt. E részek mind Wotan Hart típusjelzésű acélból álltak. A Wotan Hart páncélzat törési szilárdsága 85–96 kg/mm² volt és 20%-ig volt nyújtható. A Wotan Weich páncélzat törési szilárdsága 65-75 kg/mm² volt és 25%-ig volt nyújtható.

A páncélöv a középső részén 350 mm vastag volt, ahol a hajó létfontosságú részei helyet kaptak. Az Anton lövegtorony előtt a páncélöv vastagsága 150 mm-re csökkent és a hajóorrot már nem védte páncélzat. A hátulsó lövegtorony mögött a páncélöv 200 mm vastagságúra vékonyodott és a tatnál – csakúgy mint az orrnál – 0-ra csökkent. A páncélöv középső része alatt 170 mm vastag páncélzat húzódott. A páncélöv anyaga Krupp cementált acél (KC) volt.[3] A hajó oldalának védelmi rendszerét egy 406 mm űrméretű, 1020 kg-os lövedék 11000 m távolságon túlról sehonnan sem tudta átütni a számítások szerint.[24]

Az elülső parancsnoki torony oldalpáncélzata 350 mm, a teteje 200 mm vastag volt. A hátulsó parancsnoki torony ennél kisebb mértékben volt védve, oldalról 100 mm, felül 50 mm vastag páncélzattal.

LövegtornyokSzerkesztés

A fő lövegtornyok homlokpáncélzata 360 mm, oldalpáncélzata 200 mm és a tetőpáncélzata 150 mm vastag volt.[3] A fő lövegtornyok barbettáinak páncélzata is nagyon erős, 350 mm vastagságú volt.[26]

A 15 cm-es ágyúk lövegtornyainak homlokpáncélzata 140 mm, oldalai 60 mm, tetőpáncélzatuk 50 mm, barbettáik 150 mm vastagok voltak. A négy lövegtalpon elhelyezett 15 cm-es löveget mindössze 25 mm vastagságú lövegpajzsok oltalmazták. A 10,5 cm-es ágyúk lövegtalpai 20 mm vastag lövegpajzzsal voltak ellátva. A felsoroltak mind KC páncélacélból készültek.[3]

Víz alatti védelemSzerkesztés

A víz alatti védelmet úgy tervezték meg, hogy ellenálljon egy 250 kg-os töltet robbanásának. A brit torpedóbombázók torpedóinak robbanófeje ennél kisebb volt, viszont a hajóikról indítható torpedók sokkal erősebbek voltak. A haditengerészet számos méretarányos vízalatti kísérletet végzett a Preussen pre-dreadnought csatahajóból kivágott páncéllemezekkel. A tesztek azt mutatták, hogy a hegesztett páncélzat jobban ellenállt a 250 kg-os töltet robbanásának, mint a szegecselésekkel összeillesztett acéllemezek. A páncélöv mögött elhelyezett Wotan Weich acélból készült torpedóválaszfalak szegecseléssel lettek rögzítve, mivel a nem megfelelően összehegesztett lemezillesztékek nem állták volna ki a robbanás okozta sokkhatást.[26] A vízalatti védelmi rendszer több rétegből állt össze. A külső réteg 12-66 mm vastag volt a fő páncélöv alatt és a feladata az volt, hogy működésbe hozza a torpedófejet. A külső lemez mögött egy nagy üres tér volt, ami a hajó közepén az öt méter szélességet is elérte és ami lehetővé tette a felszabadult gázoknak a kitágulást és a szétoszlást. Ettől beljebb hasonló távolságra (5 m) egy üzemanyagtartály 8 mm vastag vízhatlan külső fala következett, aminek az idáig eljutott robbanóerőt kellett elnyelnie. Az üzemanyagtartályt hosszanti merevítők és keresztirányú válaszfalak erősítették.[27]

A vízalatti oldalvédelemnek számos hibája volt. Rendkívül erős volt a hajó közepén, de a citadella mindkét vége felé gyengült. A vízalatti védelem csak egy 200 kg-os robbanótöltet erejének tudott ellenállni ezeken a részeken. A tervezés egy másik hibája a torpedóválaszfal elhelyezése volt. Ez a döntött páncélzat alsó részéhez 10°-os szögben kapcsolódott és két szegecselt szögvas tartotta a helyén. A hajótestnek a külső erők (tenger hullámzása, széllökések) miatti elhajlása, csavarodása a szögvasakat folyamatosan nagy terhelésnek tette ki. Ha ehhez jött még hozzá a torpedótalálat robbanó ereje, akkor előfordulhatott, hogy a szögvasak nem bírták el a megnövekedett nyomást és átszakadtak.

A 30 méteres maximális szélesség is azzal járt, hogy a védelmi rendszernek a fő lövegtornyoknál gyengébbnek kellett lennie a barbetták és lőszerraktárak által elfoglalt nagy tér miatt.[28]

Az osztály hajóiSzerkesztés

Név Névadó Építő Gerincfektetés Vízrebocsátás Átadás Sorsa
Scharnhorst Gerhard von Scharnhorst porosz altábornagy Kriegsmarinewerft, Wilhelmshaven 1935. június 15. 1936. október 3. 1939. január 7. Elsüllyedt az északi-foki csata során, 1943. december 26.
Gneisenau August Neidhardt von Gneisenau porosz tábornagy Deutsche Werke, Kiel 1935. május 6. 1936. december 8. 1938. május 21. Torlaszhajóként legénysége elsüllyesztette Gotenhafen előtt 1945. március 23-án. Háború után kiemelték és lebontották.

JegyzetekSzerkesztés

  1. a b Gröner, 32. o.
  2. Collier, 99. o.
  3. a b c d e f g h i j k l Gröner, 31. o.
  4. Vandervat, 82. o.
  5. BR 1736(48)(2) Naval Staff History Second World War, Home Waters and the Atlantic, Volume II, 9th April 1940 – 6th December 1941, Historical Section Admiralty, pub 20 November 1961. pp. 14–15.
  6. Jane's Fighting Ships 1940 pp. 212–213.
  7. USN Historical Center.
  8. Garzke & Dulin, 127. o.
  9. Garzke & Dulin, 127–128. o.
  10. Gröner, 59. o.
  11. a b c Garzke & Dulin, 128. o.
  12. a b c d Gardiner, 225. o.
  13. a b c Garzke & Dulin, 130. o.
  14. Gröner, 63. o.
  15. a b c Breyer, 294. o.
  16. Breyer, 295. o.
  17. NavWeaps (28 cm/54.5).
  18. Die Schwere Artillerie (SA) der Gneisenau (28,3 cm), Schlachtschiff.com
  19. Die Schwere Artillerie (SA) der Gneisenau (28,3 cm), Schlachtschiff.com (Campbell, Naval Weapons of WWII alapján)
  20. NavWeaps (15 cm/55).
  21. NavWeaps (10.5 cm/65).
  22. NavWeaps (3.7 cm/L83).
  23. German Radar Equipment of World War II (kivonat Erwin F. Sieche a Warship magazin 1982-ben megjelent 21. és 22. számában megjelent cikkeiből.)
  24. a b Garzke & Dulin, 182. o.
  25. Garzke & Dulin, 183. o.
  26. a b Garzke & Dulin, 185. o.
  27. Garzke & Dulin, 185–186. o.
  28. Garzke & Dulin, 186. o.

MegjegyzésekSzerkesztés

  1. A Császári Haditengerészet Wittelsbach-, Braunschweig-, Deutschland-, Nassau-, Helgoland-, Kaiser-, König- és Bayern-osztályú egységei voltak jelölve sorhajóként.
  2. A Császári Haditengerészet Preussen-, Sachsen-, Oldenburg-, Brandenburg-, Kaiser Friedrich III-osztályú egységei voltak jelölve Panzerschiffként. A Siegfried- és Odin-osztály egységei negyedosztályú páncél(os) hajóként szerepeltek. A korabeli angol nyelvű terminológia előbbiekre a csatahajó (battleship), utóbbi kettőre a partvédelmi páncélos (coast defense ship) megjelölést használja.
  3. Garzke & Dulin, p. 127 például csatacirkálóként, míg Sturton, p. 43 csatahajóként említi az osztályt.
  4. Habár a nedves gőzzel működtetett berendezések más hadihajóknál már beváltak és korszerűeknek számítottak, a magas nyomású túlhevített gőzzel működtetett hajtóművek alkalmazása mellett döntöttek, mert ezek a gépek nagyobb hatékonysági fokkal dolgoztak, mint a szokványos gőzturbinák. Ezek révén egy relatíve kompaktabb szerkezettel és kisebb üzemanyagfelhasználással magasabb teljesítményt lehetett elérni. E technika hátránya az volt, hogy ekkora méretekben még nem volt kiforrott. Habár használták már a polgári hajózásban és a legtöbb vele kapcsolatban felmerülő probléma már ismert volt, ezeket egy hadihajó hajtóművei esetében soha nem lehetett teljesen kiküszöbölni. Csak a háború előrehaladtával sikerült a rendszeren valamelyest úrrá lenni. A hajtóművek viszonylag sok karbantartást igényeltek, hajlamosak voltak a meghibásodásra és nagyszámú magasan képzett munkaerőt igényeltek.
  5. A megjelölésben a „28 cm” a löveg űrméretét, az „SK” (Schnellfeuerkanone) az ágyú gyorstüzelő jellegét, a „C/34” pedig a konstrukció („C”) tervezésének évét (1934) jelöli.
  6. Garzke & Dulin szerint a Seetakt néven is ismert berendezések 368 MHz-en működtek, kezdetben 14 kW-tal. A berendezéseket később továbbfejlesztették és 100 kW teljesítménnyel működtek a 80 cm-es hullámhosszon (375 MHz). Garzke & Dulin 188–189. o.

FordításSzerkesztés

IrodalomSzerkesztés

  • Breyer, Siegfried. Battleships and Battle Cruisers 1905–1970. Garden City, New York: Doubleday & Company (1974). ISBN 978-0-385-07247-2 
  • Collier, Basil. History of the Second World War The Defence of the United Kingdom. University of California: H. M. Stationery Off. (1957). ISBN 978-0-87021-790-6 
  • Gardiner, Robert. Conway's All the World's Fighting Ships, 1922–1946. Annapolis: Naval Institute Press (1980). ISBN 978-0-87021-913-9 
  • Battleships: Axis and Neutral Battleships in World War II. Annapolis: Naval Institute Press (1985). ISBN 978-0-87021-101-0 
  • Gröner, Erich. German Warships: 1815–1945. Annapolis: Naval Institute Press (1990). ISBN 978-0-87021-790-6. OCLC 22101769 
  • Grove, Eric. German Capital Ships and Raiders in World War II: From Scharnhorst to Tirpitz, 1942–1944. Routledge (2002). ISBN 978-0-7146-5283-2 
  • Haarr, Geirr H.. The German Invasion of Norway, April 1940. Barnsley: Seaforth (2009). ISBN 978-1-84832-032-1 
  • Hellwinkel, Lars. Hitler's Gateway to the Atlantic: German Naval Bases in France 1940-1945, Kindle, Barnsley: Seaforth Publishing (2014). ISBN 978 184832 199 1 
  • Jackson, Robert. The Royal Navy in World War II. Annapolis: Naval Institute Press (1997). ISBN 978-1-55750-712-9 
  • Jacobsen, Alf. Scharnhorst. Sutton: Stroud (2003). ISBN 0750934042 
  • Battleships of the Scharnhorst Class. Annapolis: Naval Institute Press (1999). ISBN 978-1-55750-045-8 
  • Sandler, Stanley. Battleships: an Illustrated History of Their Impact. ABC-CLIO (2004). ISBN 978-1-85109-410-3 
  • Sea Battles in Close-up: World War 2. Annapolis: Naval Institute Press (1985). ISBN 978-0-87021-556-8 
  • Conway's All the World's Battleships: 1906 to the Present. London: Conway Maritime Press (1987). ISBN 978-0-85177-448-0. OCLC 246548578 
  • Vandervat, Dan. The Atlantic Campaign. New York: Harper & Row (1988). ISBN 978-0-06-015967-2 
  • 4 Group Bomber Command: An Operational Record, Kindle, Barnsley: Pen and Sword, Kindle location 548. o. (2012. január 18.). ISBN 978-1848848849 
  • Historical Section Admiralty. BR 1736(48)(2) Naval Staff History Second World War, Home Waters and the Atlantic, Volume II, 9th April 1940 – 6th December 1941. London: Admiralty (1961) 

Online források