„Cnaeus Pompeius Magnus” változatai közötti eltérés

Az elégedetlen ellenzék, főleg Crassus, azt állították, hogy Pompeiusnak különös érzéke volt a csaták végén megjelenni és learatni a győzelmi babérokat. Ez az ellentét egyre jobban elmélyült Pompeius és Crassus között az elkövetkező évtized során. Visszatérve Rómába Pompeius a második diadalmenetét tartotta hispániai győzelmei tiszteletére. Csodálói a korszak legnagyobb hadvezérének tartották. Kr. e. 71-ben, 35 éves korában Pompeiust consullá választották a politikaila támogatására szoruló Crassussal együtt, a Kr.e. 70. évre. Mindez egy harmadik személy, Caius Iulius Caesar befolyására történt.

 

 

Caesar határozottan szerette volna a két hadvezért a néppárt, és saját ügyéhez kötni, és ez ideiglenesen sikerült is neki. Pompeius és Crassus consulsága mégsem volt zökkenőmentes. A nép [[plebs]] kegyének hajhászása élesebben egymás ellen fordította a két riválist. Pompeius gyenge előrelátásról téve tanúbizonyságot, nagyszabású győzelmi játékokat rendezett, melyek azonban csupán hetekig tartottak. Ezzel szemben Crassus megvendégelte saját asztalainál a tömegeket, és nagy mennyiségű gabonát osztott köztük szét, aminek hála sokáig nem éheztek. A nép utóbbi figyelmességét többre értékelte. Ez nagyon bántotta Pompeius önérzetét. Consulságuk - bár több törvény született a Sulla által eltörölt néptribunusi jogkörök visszaállításáról ([[lex Pompeia-Licinia]], [[lex Aurelia]])- meddőnek bizonyult, hiszen nem tudtak egymás jelenlétében meglenni. Utolsó napján hivatali idejüknek, a leköszönő beszédek megtartása előtt, egy alig ismert lovag, Aurelius felpattant a rostrára, és felszólította a consulokat, utolsó hivatali napjukon béküljenek ki, vagy Jupiter beváltja álmában igért csapását. Előbb Crassus engedett, utalt Pompeius ifjúságára, és ezzel ellentmondó rendkívüli eredményeire (diadalmenet, consuslság stb.), majd kezét nyújtotta felé. Pompeius viszonozta a kézszorítást, majd hangos tapsvihar és éljenzés közepette, összeölelkeztek, ezután mindkettőt hazakísérte a nép.

Ekkoriban Lucius Gellius Publicola és Cnaeus Cornelius Lentulus Clodianus (mindketten Pompeius hívei) censorok lovagi mustrát tartottak. Pompeius, aki lovagként saját kezűleg vezette közlovát a menetben, a censorok kérdésére, hogy teljesítette-e a törvény által megszabott hadjáratszámot, azt felelte: igen, sőt mindegyiket saját imperatorsága (parancsnoksága) alatt. Erre a nép megintcsak üdvrivalgással felelt, és ekkor több történetíró szerint is, a plebs elismerte Pompeiust természetes vezetőjének, Róma első emberének. Ezután azonban két évig tétlenségre kárhoztatta önmagát. Se ügyvédi (ami a korban a nemeseknél szinte elvárható tevékenység volt) segítséget nem nyújtott barátainak, se nem vállalt semmilyen háborús, vagy politikai megbízatást, igaz ebben az optimaták (konzervatív senatorok csoportja) próbálták is meggátolni. Ha meg is jelent a nyilvánosság előtt, nem lehetett hozzáférni, oly nagy számú volt kísérete. Szinte már nem is számoltak vele, amikoris hirtelen vészes közelségű kalóztámadás érte Italiát.

 

 

Pomepius leghűségesebb híveit, barátait, illetve remélt szövetségeseit tette meg alvezéreinek. A törvény értelmében nagy flottát, és több legiót kapott a feladat végrehajtásához, valamint a tengeren, illetve a tenertől számított 50 mérföldes körzetben magasabb rendű hatalmat minden kormányzónál ([[imperium maius]]). Ilyen lehetőségekkel nehéz lett volna nem elérni sikereket, és mint az várható volt, Pompeius alig pár hónap alatt szó szerint kisöprűzte a kalózokat a FÖldközi-tengerről (Mare Nostrum), parti fellegváraikat elfoglalta, admirálisaikat legyőzte, majd az elfogott kalózokat letelepítette, és ezzel korábbi kegyetlen eljárásait (marianusok kivégzése) elhagyta. Sikere - elsősorban Róma etetésének lehetővé tételével - ismét nagy népszerűséget okozott neki. De nem érte be ennyivel.