„Középső kőkorszak” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
9. sor:
== Életmód ==
Azokon a helyeken - elsősorban Ázsiában és Dél-Európában, valamint Észak-Amerikában, ahol megmaradt valamilyen értékes hústadó vad (mint pl. a bölény, a rénszarvas, a vadkecske és vadjuh), egy-egy embercsoport valósággal birtokba vett egy-egy állatcsordát, és egész évben követte, védve nemcsak a többi ragadozótól, de valószínűleg más embertörzsektől is (Ez szükséges volt, ugyanis ezek a kisebb testű húsállatok csak kisebb létszámú embert tudtak eltartani, így ügyelni kellett rá, nehogy a túlvadászat leapassza és megsemmisítse a csordákat). Kialakult a vadász-pásztor avagy terelgető életforma. Mivel egy-egy csorda a zsugorodó legelőktől eltekintve sem képes túl nagy emberpopulációt eltartani, ez általában nemcsak jóval szűkösebb megélhetést jelentett, mint az előző korok húsállat-vadászata, de jóval közelebb is állt a gyűjtögetéshez, mint a vadászathoz, mivel a fő táplálékforrást valójában a növények: gyökerek, bogyók jelentették. Ritka kivételektől eltekintve, ez az életmód komoly gazdasági és életmódbeli visszaesést jelentett az előző korszakok vadász-társadalmaihoz képest: nem volt mód komolyab otthonok és menedékek építésére, az év nagy részében sziklákon, barlangokban aludtak, szegényesen megmunkált kő- és csonteszközöket használtak (melyeket sokszor inkább hátrahagytak és újrakészítettek, amikor továbbálltak), s semmi nyoma ebből a korból, hogy ezek az emberek akár festményeket, akár faragásokat, akár ékszereket készítettek volna. Összességében csak két-három napot dolgoztak, majd egyet pihentek, de ezt egész évben, és korra, nemre való tekintet nélkül. A vadász-pásztorok egyre inkább megismerték a követett állatok viselkedését, biológiáját. Természetesen arra is rájöttek, hogy leginkább a beteg, gyenge állatot érdemes leölni, és így nemhogy apasztják a csordát, de akár, mint egésznek, még segíthetik is a gyarapodását. <ref>[[Vekerdi László]]: ''A véges végtelen''. Typotex, Bp., 1996. ISBN 963-7546-75-8</ref>
Kivételes esetben a vadász-pásztorkodás stabil megélhetést, sőt gyarapodást is jelenthetett, ahol erre a körülmények megfelelőek voltak: pl. az iráni Zagrosz-hegységben (Kr. e. IX.-VII. e.) vagy Jerikó környékén, ezeken a helyeken épületek, sőt kezdetleges települések is megjelentek. Bár ezeket, összhangban a csordaállatok mozgásával, csak az év egy részében lakták. <ref>[[Vekerdi László]]: ''A véges végtelen''. Typotex, Bp., 1996. ISBN 963-7546-75-8</ref>
Nagyon hosszú folyamat volt, amíg ebből az életformából a pásztorkodás kialakult. Az elsőként háziasított húsállatokat (ezek valószínűleg a kecske és a juh voltak) ugyanis nem elsősorban húsukért, hanem az ún. másodlagos termékekért (tej, gyapjú stb.) érdemes tartani. Mindennek kiaknázása és a célszerű tenyésztéssel való elérése egy soklépcsős felfedezési sor. <ref>[[Vekerdi László]]: ''A véges végtelen''. Typotex, Bp., 1996. ISBN 963-7546-75-8</ref>
Európában a jégkorszakot követő időben nagyobb, összefüggő erdőségek alakultak ki. A húsvadak (őz, vaddisznó, szarvasfélék, vadtulok) jóval kevésbé bizonyultak háziasíthatónak, vadászatuk nemcsak nagyon nehéz és türelmet, ügyességet igénylő, de sok esetben veszélyes is volt. A vadászat főleg becserkészéssel és íj, nyíl használatával történt, s nem lehetetlen, hogy a [[kutya]] is segítette ebben az embert, az biztos, hogy ezeken az erdős tájakon megjelent az ember állandó kísérőjeként. Mindennek ellenére az erdei vadak csak korlátozott eltartóképességet nyújtottak: ezért a korai európai települések mindig víz mellett jelentek meg, a fő húsforrás valószínűleg a halászat volt. Az európai vadász-halászok csónakokat is tudtak készíteni (ezeket egyetlen fatörzsből faragták ki), és hollandiai halcsont-leletek tanúsága szerint, ezeken a mélytengerre is kimerészkedtek és halásztak, valamint messzi területekre elhajóztak olyan fontos nyersanyagokért, mint pl. az obszidián. <ref>[[Vekerdi László]]: ''A véges végtelen''. Typotex, Bp., 1996. ISBN 963-7546-75-8</ref>
A mezolitikum emberei többnyire vándorló, de helyenként félig-meddig letelepedett nagycsaládokban ([[klán]]okban) éltek, amelyeket arra rátermett, választott vezetők irányítottak. Az emberek még mindig kő-, fa- ill. csonteszközöket használtak, ám ezek kidolgozása sokkal finomabbá vált (például kőből készült nyíl- és dárdahegyek). Általában elmondható, hogy a mezolitikum embere által használt eszközök specializáltabbá váltak, megjelentek a különböző bőr- és famegmunkálásra szolgáló kaparók, vésők, kések. Az emberek csónakot készítettek, és hálóval, varsával halásztak.
| |||