„Váczy Péter” változatai közötti eltérés

 

==Tudományos pályafutása==

Gazdag közgyűjteményi, egyetemi és akadémiai karriert futott be: 1929-től a [[Magyar Nemzeti Múzeum]] levéltári osztályának tisztviselője, 1934-40-ben a [[Magyar Országos Levéltár|Magyar Országos Levéltárban]] allevéltárnok. 1937-től a budapesti egyetemen a „Nyugat-Európa története a X-XII. században” című tárgy magántanára, 1939-40-ben a középkori egyetemes történet helyettes tanára. 1940-42-ben a [[Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem|kolozsvári egyetemen]] a középkori történelem nyilvános rendes tanára, 1942-49-ben Pázmány Péter Tudományegyetemen a középkori egyetemes történelem nyilvános rendes tanára. Az 50-es évek tisztogatásai őt is elérték. 1949-61 között a középkori egyetemes történeti tanszéken egyetemi tanár, de egyetemes történeti előadásokat nem tarthatott, és csak művészettörténészeket oktathatott. 1949-ben akadémiai tagságát is megszüntették. [[Mályusz Elemér|Mályusz Elemérhez]] hasonlóan ő is közgyűjteményi kutatásokhoz fordult: 1961-68-ban a budapesti Egyetemi Könyvtár munkatársa.

 

 

Széles körű műveltséggel rendelkezett és számos érdeklődési területe volt: egyaránt foglalkozott a kora középkor egyetemes európai történetével, a hunok történetével, a magyarság őstörténetével, a magyar állam korai történetével, valamint a történelem segédtudományaival. Emellett néprajzi tanulmányokat is publikált, valamint zeneelmélettel is foglalkozott. Nevéhez fűződik a [[Horthy-korszak]] mérvadó négykötetes egyetemes történelemmel foglalkozó kiadványának a középkori történettel foglalkozó része. Érdeklődött a középkor tárgyi kultúrája iránt is, a [[Flandriai grófság|flandriai]] szövőszékekről, illetve a flandriai szövőiparról francia nyelven is publikált. Képző- és iparművészeti tárgyak gyűjtésével is foglalkozott. Gyűjteményét halála után a győri múzeumnak adományozta.

==Történetfelfogása==

 

 

 

{{idézet2| "A középkor a keresztény transzcendens gondolat és az antik immanens világrend folytonos gyürkőzéséből és kiegyenlítődéséből alakult ki. A kereszténység magához idomítja az antikot, az antik viszont a keresztény gondolatra üti képmását. A kereszténység, amint érzi, hogy túlságosan antikizálódott, meglazítja kötelékeit az antikkal s a szerzetesi szellemet segíti diadalra. Ez a keresztény pragmatizmus vezeti be a tulajdonképpeni középkort – a kései antikkal szembeállítva – a VI. század közepe körül ([[Nagy Szent Gergely|Nagy Gergely]] kora). A szerzetesek korát azonban a keresztény humanizmus és antikizáló renaissance időszaka követi: a Karoling renaissance (VIII. század közepe–X. század közepe). A román stílus kora újra a szerzetesi ideál jegyében áll ([[Clunyi reformok|cluny-szellem]]!), hogy aztán a XII. század második felében ismét renaissance jelenségekkel találkozhassunk. Így ad kezet a tulajdonképpeni renaissance – [[Jacob Burckhardt]] renaissance-a – közbülső tagok révén [[Boethius|Boëthius]], [[Symmachus]] és [[Cassiodorus]] korának. Ha a [[Karoling művészet|Karoling]] renaissance-ból jutunk a románkori művészet ormain keresztül a quattrocentóhoz, minden nagyszabású előkészületnek tűnik fel az eljövendő számára. Egyre teljesebben illeszkedik be a keresztény világrend az antik formába, egyre testibbé válik a testetlen gondolat. A Karoling renaissance még nem ismeri a kerekded plasztikát, az antik e legkifejezőbb művészetét, a románkori szobrok még elvontak, de a XII. század felé egyre gömbölyödők. Erre a fokra nyúl vissza azután a renaissance, mint kiindulási pontra, a gotika megkerülésével s erről a fokról segíti végül az immanens, újkori életmagatartást diadalra. A középkornak nemcsak az antik, de a renaissance felé is elmosódnak a határai. |(A középkor története 1-3. old.}}

Hangsúlyozta a magyar állam ''patrimoniális'' jellegét, azaz, hogy a középkori magyar uralkodó hatalma nem elsősorban közjogi jellegű volt, hanem magánjogi. E felfogás értelmében az alattvalókat és az uralkodókat magánjogi jellegű viszonyok (hűbériség) kapcsolták össze. Váczy ezen túl azt is állítja, hogy a magyar állammal kapcsolatban a középkorban egy ''szimbolikus'' felfogás élt Magyarországon. E szimbolikus felfogás az államot az uralkodó és a neki hűséges alattvalói egységének fogta föl. Emiatt hangsúlyozza azt is, hogy az alattvalók és az uralkodó személyes, perszonális kapcsolatának legalább olyan fontos szerepet szánt az állam működtetésében a korabeli felfogás, mint a jogi kapcsolatoknak. Felfogása szerint a nemesség egyik rétegének, a királyi servienseknek a neve is ezt a személyes kapcsolatot tükrözi, hiszen itt egy "elrajzolással" állunk szemben: t.i. a név szó szerint királyi szolgálót jelent, noha nyilvánvalóan jogilag privilegizált rétegről van szó.

 

 

*A királyi serviensek és a patrimoniális királyság. Bp., 1928.

*[http://opac.pim.hu/index.jsp?from_page=result&page=details&dbname=database_osszes&bib1id=20003&bib1field=0&term=73912&too_many_records=false&rc=4&pos=1&offset=1&stepsize=10&oldOffset=100000 PIM]

 

[[Kategória:Magyar történészek]]

[[Kategória:Magyar művelődéstörténészek]]

[[Kategória:Magyar egyetemi, főiskolai oktatók]]

[[Kategória:MTA-tagok]]