„Gályarabság” változatai közötti eltérés

[[Franciaország]]ban [[IX. Károly francia király|IX. Károly]] [[1562]]-ben az [[orléans]]i rendelettel megparancsolta, hogy a [[cigány]]okat, ha két hónap leforgása alatt minden pereputtyostól ''(tous ceux qui s’appellent Bohêmes ou Egyptiens, leurs femmes, enfants et autres de leur suite)'' el nem hagyják a francia földet, ''„a bírák nyomban fogassák el, borotváltassák le szakállukat és hajukat s szolgáltassák valamelyik gályakapitány kezébe, kik három esztendeig tartsák őket a gályákon”''. Nem sokkal később, [[1564]]-ben a király meghagyta az összes törvényszéknek, hogy ezentúl senkit se ítéljenek 10 évnél kevesebb időre gályarabságra. Száz évvel később [[Jean-Baptiste Colbert|Colbert]] utasította a bírákat, hogy minél több embert ítéljenek gályákra, és aki odakerült, azt törvényes büntetési ideje leteltével sem engedték szabadon. Gyakori eset volt, hogy egy-egy erős ember háromszor-négyszerte több ideig raboskodott a gályákon, mint amennyire ítélték. Colbert [[1670]]. évi rendelete szerint a gályarabság időhöz kötött vagy örökös; mindkét esetben ezzel együtt jár az időnkénti [[megkorbácsolás]] és a tüzes vassal való [[megbélyegzés]]. Minden gályarabnak jobb vállára a ''GAL'' (azaz ''galérien'', gályarab) betűket sütötték, hogy ha megszökne, vagy ha kiszabadulása után újabb [[bűn]]t követne el, felismerhető legyen, hogy már büntetve volt. Öregeket, gyenge férfiakat és nőket nem ítéltek gályarabságra.

 

 

A [[17. század]] gályarabjait különösen megszaporította a kor egyetemes reakcionárius iránya, amely Magyarországon a [[Pozsonyi vértörvényszék|pozsony]]i és [[Eperjes (Szlovákia)|eperjes]]i ún. [[vértörvényszék]]ekkel, Franciaországban a [[nantes-i ediktum]] visszavonását követő rettenetes dragonnade-okban nyilvánult meg. Ekkor vette kezdetét a [[nyugati kereszténység|nyugati keresztény államokban]] a politikai és vallási okokból üldözöttek gályákra küldése. A gályarabokat ugyanis, miután vállukon megbélyegezték, [[szakáll]]ukat, [[bajusz]]ukat s [[haj]]ukat leborotválták, török ruhába vagy inkább rongyokba öltöztetve hatosával láncolták az [[evezőpad]]okhoz. Amint dalladzanak, vagyis vonják az evezőt: egyik lapát sem fölözi a másikat. A súlyos „dalevedző” minden rántásra majd kitépi karjukat, főképp ha az [[evezés]] hullámelőző (passe-vogue), vagyis midőn a [[hullámverés]]nél gyorsabb tempóban éri a víz szinét a lapát. A dalladzás néha 15-20 óra hosszant tart naponkint, mialatt a „hóhérlópallér” – mint a magyar krónika nevezi az argousin-t, – [[bikacsök]]kel veri véresre az elaléló rabokat. Evezés közben a rabok száját fölpeckelték, hogy ne jajgathassanak. A [[pecek]] vagy fából vagy vasból volt. Ez utóbbit a banditáktól tanulta el a «rend» kormánya; azok használták a gyötrelmes körtét (poire d'angoisse),amely gömbölyű vas, a torkon kapott rab szájába nyomva, ott magától fölpattant s öblösre peckelte ki az illetőnek száját. «Etetés» idején a [[hajóstiszt]]ek kivették a rabok szájából a pecket és ecetes vagy vinkóba mártott [[kétszersült]]et tömtek a szájukba. [[Kikötő]]ben vagy pihenés idején vályúban tálaltak fel minden evezőpad hat (néha öt) emberből álló személyzete elé egy kis [[korpa|korpát]], [[kása|kását]] vagy [[bab]]ot. Amikor a [[marseille]]-i gályák intendánsa néhanapján egy falat [[Szalonna (étel)|szalonnát]] kívánt adatni a raboknak: Colbert, a nagy [[miniszter]], ezt a választ adta: «semmi sem ront meg egy-egy rabszolgát jobban, mint a kövérség és a nagy has». A kipeckelt szájú rabok úgyszólván elszoktak a beszédtől. A [[hajó]]ra lépő idegent hu-hu-hu! kiáltással üdvözölték. Esténként, miután a [[jezsuita]] [[lelkiatya]] elvégezte a [[litánia|litániát]], a lefekvés idejét kutyaszerű, egyhangú üvöltéssel jelezték. E szomori capistráng (couvre-feu) után az evezéstől és a folytonos [[ütlegelés]]től elkínzottak kimerülten kuporodtak a pad alá, vagy (saját rondaságukat kikerülendő!) a padra, éjjeli álomra. Az emberfeletti munka, a hajón terjengő rettenetes bűz s a [[Pogányság|pogánynál]] pogányosabb bánásmód minél hamarább megszabadította a rabokat e «földi pokolból (infernum vivorum)». Aki kidőlt, arról hamarosan leverték a [[bilincs]]eket és a tengerbe vetették holttestét. A gályarabokat főképp a szájfene vagy [[skorbut]] pusztította, amely a rossz [[táplálkozás]] miatt, mondhatni [[járvány]]szerűleg dühöngött köztük. A legtöbb gályarab az «átkozott gályákról (maledictae galeae)» nem is menekült másképpen, mint a [[halál]] révén, bár a «rabszabadító» [[szerzetes]]ek, a [[17. század]]tól fogva dicséretes tevékenységet fejtettek ki megszabadításukban. Buzgóságuk azonban csak palliatív szer volt a gályák rendszerével szemben, amelynek iszonyatosságaitól csak a [[francia forradalom]] váltotta meg az emberiséget. [[1791]]-ben eltörölték a gályarabságot és bevezették a [[bagno]]-rendszert, amely [[1852]]-ig állt fenn, majd helyt adott a [[Cayenne]]-be való [[deportálás]] rendszerének. A [[napóleoni háborúk]] végéig a többi [[földközi-tenger]]melléki [[állam]]ban is megszüntették.