„Il–2” változatai közötti eltérés

Az Il–2-est rendeltetésének megfelelően elsősorban a szárazföldi, mozgó célpontok ([[Tehergépkocsi|teherautó]] , [[harckocsi]]) ellen alkalmazták, de a háború későbbi éveiben nagyobb bombázások előkészítésében is használták. Általában kis magasságban (80–200 m) vetették be, és utazómagassága is ritkán haladta meg az 500–600 m-t. Az alacsony repülési magasságra azért volt szüksége, hogy egyrészt a földközelben védve legyen a gyorsan, de kis magasságon manőverezni nem tudó ellenséges [[vadászrepülőgép]]ektől, másrészt fedélzeti fegyvereit kis magasságon hatékonyabban használhatta. Az egyre nagyobb sebességű és erősebb páncélzatú harckocsik ellen ugyanis a nem-irányított gravitációs légibombák már nem bizonyultak elég pontosnak és hatékonynak. Velük ellentétben a nagy kaliberű gépágyúkból leadott tűz képes volt megsemmisíteni a mozgó és védett célpontokat is.<ref>Ezen a koncepción alapul a német [[Junkers Ju 87]]-es zuhanóbombázó két db 37 mm-es gépágyúval felszerelt, Ju 87G típusjelű változata. Legsikeresebb pilótája a keleti fronton harcoló [[Hans-Ulrich Rudel]] volt.</ref> Az Il–2-es igazolta a koncepció hatékonyságát. A szovjetek hamar megkedvelték, ''Repülő tanknak'', ''Iljusának'' vagy ''Repülő katonának'' becézték, míg a németeknél babonás félelem övezte a nevét, ők ''Vas Gusztávnak'' ''Repülő pestisnek'' nevezték a típust.