„Filmzene” változatai közötti eltérés

a (Bottal végzett egyértelműsítés: John Williams –> John Williams (zeneszerző))
1961-ben egy ifjú jazz-zongorista, [[Henry Mancini]] nyerte el az Oscar-díjat az [[Álom luxuskivitelben (film)|Álom luxuskivitelben]] című filmhez írt zenéjéért, mely lendületes, vidám dallamaival, merész hangszerelésével szinte forradalmasította Hollywood filmzeneszerzési irányelveit. A korai hatvanas években [[Ennio Morricone]] [[spagettiwestern]]-filmzenéi már fordulatot jeleznek: egyre inkább Hollywood kezdett befolyással lenni Európára; [[Maurice Jarre]] ([[Arábiai Lawrence (film)|Arábiai Lawrence]], 1962), [[Tony Richardson]] (''Tom Jones'', 1963), [[Michel Legrande]] ([[Cherbourgi esernyők]], 1964) és [[Nino Rota]] ([[A Keresztapa]], 1972) pedig megteremtették a filmzene olykor igen gazdag, olykor klisékkel teletűzdelt, de mindig az érzelmi katarzis felé törekedő, nemzetközi stílusát.<ref name="auto_IKi3prXLxNawGop7wwU3XQ"/>
 
Újabb forradalmat jelentett a filmzene világában az analóg [[szintetizátor]]ok megjelenése az 1970-es évek végén, melyekkel akár helyettesíteni lehetett az egész zenekart. Az úttörő szerepet ezen a téren [[Vangélisz Papathanaszíu|Vangelis]] töltötte be, akinek az 1981-es [[Tűzszekerek]] című filmhez írt zenéjét jutalmazta aranyszoborral az amerikai Filmakadémia.
 
Napjainkban a filmzenére ugyanúgy hatással vannak a legkülönbözőbb zenei stílusok és irányzatok, mint ahogy részt vállalnak belőle kortárs klasszikus zeneszerzők, mint például [[Elliot Goldenthal]] vagy [[Philip Glass]]. A digitális hangtechnika fejlődésével a zeneszerzők már akár teljes egészében számítógépen dolgozhatnak. A wagneri [[vezérmotívum]] öröksége a mai filmzenékben is tovább él; a fontos szereplőknek, eseményeknek gyakran saját dallamuk van, mely a film zenéjében számtalanszor ismétlődhet, variálódhat. A filmzenék terjedelme meglehetősen széles skálán mozog, kezdve az olyan filmektől, melyekben alig szól bármiféle muzsika, egészen azokig, melyeket szinte teljes egészében kitölt a zene.