„Invesztitúraharc” változatai közötti eltérés

A pápa 800 karácsonyán császárrá koronázta Nagy Károlyt. Ez a lépés azonban nézeteltéréshez vezetett az egyházi és a világi nagyhatalom között. Nagy Károly saját hatalmát, mint keresztény császár, Istentől származtatta és elkezdte gyakorolni a püspökök kinevezési jogát, az Invesztitúrát. A pápa viszont magát tekintette a főhatalomnak, mivel ő koronázta meg a császárt. A rákövetkező századok Invesztitúraharcainakinvesztitúraharcainak gyökerei, erre az időre tehetők. A pápaság és a császári hatalom legsúlyosabb nézeteltérései 1075-1122 között zajlottak. A [[11. század]]ban konfliktus alakult ki a pápaság, azaz a kor reformpápái (ld. ''Cluny mozgalom'') és a [[Német-Római Császárság]] között az egyházi vezetők beiktatása (az [[invesztitúra]]) kérdésében. A császárok az államuk belső szuverenitásával, a pápa az egyház különálló szerveződésének elvével érvelt.

[[1075]]-ben [[VII. Gergely pápa]] a [[Dictatus papae]] című [[enciklika|enciklikájában]] deklarálta, hogy a [[róma]]i egyház isteni alapítású, így a római pápa hatalma egyetemes, ezáltal kiterjed az egyházi tisztségviselők kinevezésének és elmozdításának kizárólagos jogára. A pápai oklevél kiadására az adott okot, hogy Henrik 1071-ben a pápa beleegyezése nélkül nevezte ki Milánó új érsekét. Az új érsek ráadásul egy olyan személy volt, akit [[II. Sándor pápa]] korábban kiátkozott[[kiközösítés#vallási kiközösítés|kiközösített]].

Az 1076-os [[böjti zsinat]]on a pápa levelében kiátkoztakiközösítette a császárt, és kijelentette, hogy a császári trón üres. Ezzel előállt az a helyzet, hogy a két méltóság kölcsönösen elmozdította a másikat annak pozíciójából.