Az [[1960-as évek]]ben az Egyesült Államokban is igen népszerűek voltak a baloldali eszmék az értelmiség és a fiatalok egy része körében, ahol Jean-Luc Godard eszme és művészet szintézisét megvalósító munkái iránt fokozott érdeklődés mutatkozott. De Palmának volt is volt olyan ambíciója, hogy ő legyen az amerikai Godard, és ebbéli törekvéseit tükrözik Robert De Niro főszereplésével készült korai játékfilmjei, az ''Üdvözletek'' ([[1968 a filmművészetben|1968]]) és az ennek folytatásául szánt ''Szia, anyu! / Hi, Mom!'' (1970). Mindkét alkotás bátran és érdekesen használja a különféle kísérleti és dokumentumfilmes eszközöket, és általuk De Palma egyszerre próbálja meg a nézőket érzelmileg bevonni a cselekménybe, ugyanakkor el is idegeníteni őket attól. A ''Murder à la Mod'' (1968) című fekete humorú komédia Hitchcock hatását tükrözi, és az 1970-es évek De Palma-filmjei is Godard helyett inkább a nagy angol rendező világát idézik meg. Filmteoretikusok sokszor fejtegették, mi okozta ezt a váltást De Palma művészetében. Voltak, akik egyszerűen úgy gondolták, hogy a rendező szeretett volna Új-Hollywoodhoz tartozó kollégáihoz hasonlóan nagy kasszasikereket elérni, márpedig ilyesmire egy Godard stílusú alkotó aligha számíthatott, ám Hitchcock neve mindenhol jól csengett. Persze azért arról sem szabad elfeledkezni, hogy e látványos példaképváltás csak látszólag látványos, hiszen a francia [[új hullám (film)|új hullám]] alkotói – köztük Godard – szintén egyik példaképüknek tartották Hitchcockot. De Palma védelmében kell megjegyezni azt is, hogy az 1970-es évek elején maga Godard alkotói válságban volt (bár ezt évek múlva egyértelműen cáfolta: „Semmilyen törés nincs a pályámon” – nyilatkozta). 1968 és 1972 között forgatott munkái a Dziga Vertov csoporttal a nézhetőség határát súrolták, a rendező pedig utána évekig nem is forgatott a mozik számára. Gyakori egyébként az a vélemény is, hogy De Palma nem több, mint egy Hitchcock-epigon, ám ez a megállapítás sem állja meg a helyét: De Palma éppúgy nem másolta Hitchcockot, ahogyan Godard-t sem, hanem forrásként használva mindkettőjüket (és másokat is), egy csak rá jellemző filmes stílust alakított ki magának, ahogyan például az [[1990-es évek]]ben [[Quentin Tarantino]] is híres elődök stíluselemeinek felhasználásával alakította ki saját vizuális világát.
