„Viking–1” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
43. sor:
A leszállóegység leszállás közbeni önálló repülését több rakétarendszer biztosította. A fékezőrakéták négy külön csokorban helyezkedtek el a testen, összesen 12 fúvókával. A rendszer 32 kN tolóerőt produkált, ezzel 180 m/s-os sebességváltozásra tudta késztetni a nagy tömegű szondát. Emellett a program szerint a szerkezet különböző tengelyek körüli elfordítását is ezen fúvókák aszimmetrikus működtetésével lehetett megoldani. A hajtóanyag [[hidrazin]] volt. A leszállás utolsó fázisában bekapcsolódó leszállórendszer rakétáiból hármat szereltek 120 fokonként a szonda vázára. Ezek a hidrazin-hajtóművek sokkal erőteljesebbek voltak, és a tolóerejük is változtatható volt 275 N és 2667 N között. A hajtóanyagul használt hidrazint felszállás előtt tisztítási eljárásnak vetették alá, hogy a talajjal érintkezve ne szennyezze be azt.
A kommunikáció két 20 W-os erősítővel megtámogatott 20 W-os adón keresztül zajlott, parabolaantennával közvetlenül a Földdel lehetett összeköttetést teremteni, – a Föld és a Mars helyzetétől függően – 253-1012 bit/másodperc átviteli sebességgel. Rendelkezésre állt még egy kisebb teljesítményű antennarendszer is, tartalékul. Ezen kívül egy 30 W-os [[Deciméteres hullám|UHF]] rádióadó a keringő egységet átjátszóadóként használva tudott adatokat sugározni, ennek adatátviteli sebessége 16 200 bit/másodperc volt.
Az adatok tárolására egy 40 [[Mbit]] tárolókapacitású [[magnetofon]] szolgált, valamint a fedélzeten helyet kapott egy 6000 parancsszót memóriájába fogadni képes fedélzeti [[számítógép]].
| |||