„Műgyanta” változatai közötti eltérés

Az a felismerés, hogy a Vezúv vulkáni tufáinak porát mésszel és bizonyos adalékokkal keverve, víz hatására sőt víz alatt is megkeményedő kötőanyagot állítsanak elő, lehetővé tette a hatalmas római birodalom gigantikus építkezéseit, a mai szemmel is impozáns ivóvízhálózat létrehozását, vagy például olyan épületek létrehozását mint az I. században épült római Pantheon, melynek kupolája ebből az “ősbetonból” készült. A 43,5 m-es fesztávolságát 1500 évig nem sikerült felülmúlni, mind a mai napig teljes épségben megtekinthető.

 

 

Az igazi fejlődés akkor indult meg, amikor is 1867-ben egy angol kőműves, Joseph Aspdin szabadalmaztatta a portlandcement előállításának technológiáját. A következő forradalmi lépés az volt, hogy Joseph Monier 1867-ben szabadalmat kapott vasbeton virágedények készítésére és korának kiemelkedő mérnökei felismerték, hogy a beton alacsony húzószilárdságának értékét a vaserősítés általi megnövelésével a statikai lehetőségek szinte korlátlanná válnak. A II. világháborút követő technológiai robbanás, elsősorban a méretek, tömegek, sebességek ugrásszerű növekedésével, a kemikáliák alkalmazásának általánossá válásával járt, így előtérbe helyezte azokat a szempontokat, hogy a beton tulajdonságait napjaink követelményeihez igazítsák, ill. olyan módszerek és anyagok kidolgozását, amelyekkel a beton tartós védelme biztosítható.