|
== Története ==
A panteizmus a nyugati filozófiában először az [[eleai iskola|eleai iskolában]] jelentkezett, amelynek alapítója, [[[[Kolophóni Xenophanész|Xenophanész]]]] kimondja, hogy egy az, amit mindennek nevezünk, míg [[Parmenidész]] élesebben kifejti, hogy csak az Egy létezik igazán, ez pedig változatlan, s minden ami ennek ellentmond, a sokaság, a változás, hiú látszat. Így keletkezett a [[filozófiai panteizmus]], mely csak egy vonását, a logikai egységet, domborítja ki. Amikor a panteizmus fogalma feléledt az [[újplatonizmus]]ban, az egység fogalma megmarad, de a panteizmus új vallási elemekkel bővült: a világ itt a keleti bölcseletből vett emanáció, az Egyből való kiáradás útján jön létre. A középkorban is jelentkezett a panteizmus, ugyancsak vallási felfogásokkal színezve. Az egy Isten fogalmában való elmélyedés, akár az elméletben tőle származtatjuk a világot, akár a [[vallás]]i életben benne keressük üdvösségünket, mindig a világnak másodrendű fontosságú tényezővé való leszállításához vezet, a világot Isten mivoltának alárendelt nyilvánulásává teszi. Így fogja fel a világot az újplatonizmus, így az újplatonikus felfogásoktól általhatott keresztény gnózis, hasonlóan a középkor arab filozófusai, Alfarabi, «a tisztaság testvérei», s Averroës, akik mind a platonizmushoz hajolnak. De a [[skolasztika|skolasztikusok]] elseje, [[John Duns Scotus]], is ahhoz a végső eredményhez jut, hogy Isten minden és minden Isten. Isten, úgymond, és a teremtmény nem kettő, hanem egy. Később is ráakadunk erre a felfogásra. Amalrich Benában a XII. században újra tanította; Deus est omnia, Isten minden, és tanítványa [[David Dinantból]] ebben is követi. A [[misztika|misztikusok]] közül főleg [[Eckhart mester]], ha nem is panteista, de misztikus föllendülésében közel jár hozzá. A középkorral véget ér a vallási színezetű panteizmus, és helyet enged egy naturalisztikus színűnek. [[Nicolaus Cusanus]] némileg átmeneti alak, a kor sokféle törekvése benne még zavaros egységben nyilatkozik, ő belőle merít később [[Giordano Bruno]], a naturalisztikusok, és költői a panteizmus első modern képviselője.
A teológiai panteizmus Isten fénye mellett semmisnek, Istentől származottnak látja a világot; Bruno a természetet oly fényesnek látja, hogy fölmagasztosítja istenné. Az egész [[reneszánsz]]on végigvonul ez a természetért való lelkesedés, mely azután [[Vanini]]ban, [[Telesius]]ban, [[Paracelsus]]ban s másokban többé-kevésbé határozott panteisztikus felfogásokat szül.
|
