„A Dél-afrikai Köztársaság történelme” változatai közötti eltérés

I. e. 4-2 millió évvel az ország területén éltek a legkorábbi ismert két lábon járó [[hominidák]]. Dél-Afrika nagy valószínűséggel az egyike azon területeknek, ahol az emberré válás végbement. Az erről tanúskodó leletek ''Taung'', ''Makapansgat'', ''Kromdraai'' barlangjaiból kerültek elő. Az i.e. 2,5-1,5 millió éves első eszközkészítő kultúra ([[Oldowan]]) és az i.e. 1,5 millió-120000 éves [[abbeville-i kultúra|abbeville-i]] és az [[acheuléen kultúra]] lelőhelyei ''Suurkree'', ''Klipplaatdrif'' ill. ''Three Rivers'', ''Rooidam'' is itt találhatók. A paleolitikum korból szintén jelentős leletek kerültek elő. A ''Stellenbosch''-, ''Mosselbaaifauresmith''-, ''Glengrey''- és a ''Still Bay'' kultúrához tartozó neolit kori leletek is ugyanitt jutottak napvilágra. A koponyaleletek ''ausztraloid'' ''(Cape-Flats'' és ''Florisbad)'' vagy [[busman]] jellegre ''(Boskop'', ''Fishhoek)'' vallanak. Az i.u. 1.évezred közepén a [[Zimbabwe|Zimbabwével]] határos országrészben volt található a legrégibb vaskori civilizáció központja, ''Mapunbugwe''.

A portugál [[Bartolomeo Diaz]] 1488-ban kerülte meg a Jóreménység-fokát, de [[Jan van Riebeeck]] a [[Holland Kelet-indiai Társaság]] megbízásából csak 1652-ben létesített erődített támaszpontot a mai [[Fokváros]] helyén azzal a céllal, hogy az ellátási bázisul szolgáljon. Ennek nyomán [[hollandok]] és az 1685-ben eltörölt [[nantesi ediktum]] következtében francia [[hugenották]] érkeztek az országba. Ezek utódai nevezték később magukat [[afrikánerek]]nek vagy [[búrok]]nak. (A holland és dél-afrikai [[afrikaans]] ''boer'' szó jelentése: farmer, paraszt.) A búrok főként külterjes földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. A rabszolgatartó búrok – egyrészt saját növekvő földigényük kielégítésére, másrészt az 1700-as évek elejétől fokozódó brit terjeszkedés és a német bevándorlók nyomására észak, északkelet felé hódítottak meg újabb területeket. Ugyanebben az időben a földművelő [[bantu]] törzsek (sosza, zulu) nyugati irányban terjeszkedtek. A fehér farmerek 1770 körül az ország belsejében rábukkantak a sosza (kosza) törzsekre, melyekkel a következő száz év során, 1779 és 1878 között kilenc háborút vívtak. A legjelentősebb hadi eseményekre 1779-1781, 1789-1793, 1799-1803, 1811-1812, 1818-1819, 1834-1835, 1846-1847, 1850-1853 és 1877-1879 között került sor. Az összecsapások a soszák és az egymással is szemben álló búr és angol erők részvételével zajlottak és [[kafferháború]]k néven vonultak be a történelembe. A hadi helyzetet bonyolította, hogy a soszák sem voltak egységesek, mert egyes főnökök a gyarmatosítókkal való együttműködést, míg mások a katonai ellenállást részesítették előnyben, s emiatt egymással is szemben álltak. A harcok során a bennszülött törzseket leigázták, míg a legősibb lakosokat, a ''koiszan'' (hottentotta, busman) népeket kiirtották, illetve az ország sivatagos belső vidékeire űzték. Az utolsó háborúban a soszák döntő vereséget szenvedtek és területük végérvényesen a brit gyarmatbirodalom része lett, s közigazgatásilag [[Fokföld]]höz került.

Az angolok 1795-ben szállták meg Fokföldet (a [[Jóreménység foka|Jóreménység-foki]] telepet, „Cape Colony”-t), melyet 1806-ra vettek végleg birtokba, amit az is elősegített, hogy [[Hollandia|Hollandiát]] ekkor már bekebelezte a napóleoni [[Franciaország]]. A britek lépését nemzetközileg a [[bécsi kongresszus]] (1814-15) is szentesítette. A [[búrok]] és az [[angolok]] közötti ellentét ebből az eseményből eredeztethető.

Az új termőterületekért és lakóhelyért afrikaiakkal kellett felvenniük a harcot. Az [[Oranje]] és a [[Vaal]] folyókon átkelve, leghevesebb ütközeteiket a zuluk ellen vívták, akik maguk is birodalmi terjeszkedésük korát élték. 1810-ben ''Dingiswayónak'', a zuluk legfőbb törzsfőnökének sikerült több zulu törzset összefogni, és ezzel megvetette utódai, [[Csaka]] és [[Dingaan]] számára egy katonai jellegű államszervezet alapjait. A zulu hódítások legnagyobb intenzitásukat Csaka király uralma alatt érték el. A zulu „királyság” központja a mai '''KwaZulu-Natal''' tartomány északi részén volt. Csaka a reguláris hadsereget megközelítő szervezettel sajátos harci taktikát és új fegyvereket vezetett be, miáltal a zulu hadsereg valamennyi szomszédos törzzsel szemben fölénybe került. Ezt az ütőképes katonai szervezetet Dingaan sikerrel alkalmazta a búrok elleni védekező harcban és még a brit csapatokat is többször megfutamította. A törzsek összefogása – Csaka parancsnoksága alatt csaknem száz törzs állott – hatékony ellenállást jelentett a búrok ellen.

1838-ban került sor egy híressé vált csatára, a ''Ncome'' nevű folyó partján, ahol {{szám|12000}} zulu harcos támadott meg egy szekértábort, amelyben 470 búr sáncolta el magát. A búrok imádkoztak a győzelemért és megfogadták, hogy ha túlélik az ütközetet, ezt a napot mindig a hálaadás napjaként fogják megünnepelni. Bár a búrok a korabeli megbízhatatlan elöltöltő puskákkal voltak felfegyverkezve, a tömeges tűzerővel szemben a buzogányok és lándzsák gyengének bizonyultak. A csatában 3000 zulu esett el, és mindössze három búr szenvedett könnyebb sebesülést. A Ncome folyó vöröslött a kiontott vértől – a mai napig is '''Blood''' (Vér-folyó) a neve. Ez az ütközet végül is döntőnek bizonyult és a végső győzelmet jelentette a zuluk felett. A csata napja – december 16. – a Fogadalom Napja lett: egészen 1994-ig így is ünnepelték meg. Még ma is állami ünnep, a Megbékélés Napjaként tartják számon.

A győztes búrok 1840-ben – a mai Kwa-Zulu-Natal tartomány területén – kikiáltották saját Natalia Köztársaságukat, ezt azonban [[Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága|Nagy-Britannia]] 1843-ban bekebelezte. A búrok ekkor ismét fölkerekedtek, s [[Andreas Pretorius]] vezetésével sok búr vándorolt tovább a Vaal-folyón túli területre, ahol négy búr köztársaságot hoztak létre: '''Potscheftsroomot''', '''Lydenburgot''', '''Zoutpansberget''' és '''Utrechtet''', amelyek 1849-ben föderációban (Vereenigden Bond) egyesültek, ebből alakult meg 1852-53-ban [[Transvaal]]. Az újabb trek során leigázták az Orange folyón és a [[Drakensberge]] hegységen túl élő bennszülött törzseket és létrehozták 1854-ben [[Oranje Szabad Állam]]ot, a másik búr köztársaságot. Ezek az államok lettek a konzervatív afrikáner társadalom fő bázisai, s a két állam szuverenitását az 1850-es években a britek is elismerték.

társaság megbízásából 1895-ben ''Jameson'' vezetésével kalandorok egy csapata megtámadta Transvaalt („Jameson Raid”) , de szétverték őket. Ez az esemény is része volt az afrikai hegemóniára törekvő brit politikának, ami végül is a nagy véráldozatokat követelő [[második búr háború]]hoz vezetett (1899-1902). A háború kirobbantására az adott okot, hogy a Transvaalba bevándorolt brit állampolgárok teljes polgárjogot követeltek maguknak. Nagy-Britannia támogatta jogigényüket, mert érdekeltségei fűződtek az aranybányák kitermeléséhez. A háború elején 1899-ben Nagy-Britannia sorozatban megalázó vereségeket szenvedett. A Brit Birodalom emberfölényének és korlátlan erőforrásainak hatása azonban hamarosan megmutatkozott. A fordulat a háborúban 1900 januárjában következett be. A brit csapatok 100 000 katonája már partra szállt, 30 000 úton volt, és még további 30 000 várt behajózásra. Ezzel szemben a két búr köztársaságban 47 000 transvaali, 4500 idegen, 10 000 uitlandi, 27 500 oranjei és 7000 felkelő állt fegyverben. A britek a harcokban új haditechnikát és taktikát is bevetettek (gyorstüzelő fegyverek, drótakadályok, lövészárkok). A búrok fővárosai – [[Bloemfontein]], majd Pretoria – rövidesen elestek. Néhány ezer makacsul ellenálló búr („bittereinders”) gerillaháborúba kezdett, amely két esztendeig húzódott, a háborút lezáró '''vereenigingi békét''' 1902 májusában kötötték meg. A háborúban a civil lakosságot az angolok [[koncentrációs tábor]]okat hoztak létre, azzal az ürüggyel, hogy máskülönben éhen vesznének. A táborokban járványok törtek ki és több mint 40000 ember lelte halálát, fehérek és feketék egyformán. A britek mindazonáltal végül is nagyvonalúnak bizonyultak a békekötésben: vállalták, hogy anyagilag kárpótolják a búrokat, és szavatolták politikai szabadságjogaikat. A legyőzött búr köztársaságok brit gyarmatokká lettek, melynek eredményeként a '''Dél-Afrikai Unióban''' egyesítették Fokföld, Natal, Oranje és Transvaal tartományokat. 1910. május 10-én kiáltották ki az új brit autonóm domíniumot.

A Dél-Afrikai Unió létrejöttével a feketéket – a Fokföld kivételével, ahol korlátozott szavazati joggal rendelkeztek – teljesen kirekesztették a kormányzásból. Az indiaiak az ígért teljes egyenjogúságot a szerződésben kikötött idő leteltével sem kapták meg. Így fokozatosan szervezett formát öltött a színes bőrű lakosság ellenállása. Itt indult 1893-ban [[Mohandász Karamcsand Gandhi|Mahátma Gandhi]] politikai pályafutása, aki 1894-ben megalapította a ''Natal Indiai Kongresszusa'' nevű politikai s társadalmi szervezetet, majd 1906 és 1913 között passzív ellenállást szervezett az indiaiakat sújtó korlátozó törvények ellen. 1906-ban robbant ki a zuluk utolsó fegyveres felkelése, a ''bambata-felkelés'', melynek közvetlen kiváltó oka a fejadó bevezetése volt. 1911-től sok törvény született a faji megkülönböztetésre: pl. a nem fehéreket kizárták a kvalifikált munkákból; 1913-tól törvény tiltotta, hogy afrikaiak a rezervátumokon kívül földtulajdonnal rendelkezzenek. A feketéket szegregáló intézkedések ellen jött létre 1912-ben az első nagy tömegeket mozgósítani képes fekete-afrikai politikai szervezet, az [[Afrikai Nemzeti Kongresszus]] (ANC). Az afrikai lakosság széles rétegeit egyesítette a Clements Kadalie vezetésével 1919-ben alakult Ipari és Kereskedelmi Dolgozók

Szövetsége elnevezésű szakszervezeti központ (Industrial and Commercial Workers’ Union of Africa; ICU), amely az első években a parasztok sztrájkjait és akcióit is szervezte. A Dél-Afrikai Munkáspárton belül, mely párt a fehér lakosság szegényebb rétegeiből alakult, jött létre 1915-ben az Internacionalista Szocialista Liga, amely fellépett az [[első világháború]] ellen és nem rasszista alapelveket követett.

A [[második világháború]] kitörése a koalíció szakadásához vezetett, mivel Herzog a semlegesség mellett foglalt állást, de a parlament Nagy-Britannia támogatását szavazta meg. Herzog lemondása után Malan pártjához csatlakozott. A Smuts vezette kormány hadat üzent a tengelyhatalmaknak, s dél-afrikai csapatok Észak-Afrikában, majd Dél-Európában harcoltak a német és olasz hadseregek ellen. A belpolitikai megosztottság 1942-ben, a lendületes gazdasági fejlődés ellenére államcsínykísérlethez vezetett, ami meghiúsult. Az anyaország elleni hangulatot szították a búr tőke megerősödése és az iparban megjelenő első komolyabb amerikai érdekeltségek. 1949-ben a búr Nemzeti Párt került hatalomra, s az új kormány hivatalosan is meghirdette az apartheidet. A mereven tekintélyelvű konzervatív kormány mintegy 46 évig tartotta kezében a kormányrudat. Az alapvető apartheidtörvények legtöbbjét dr. Daniel François Malan, volt holland református lelkész első nemzeti párti kormánya idején hozták meg. Az apartheid igazi atyjának mégis [[Hendrik Frensch Verwoerd]] bennszülöttügyi minisztert tartották. A parlament 1950-ben hozta meg az erkölcstelenségről, a népesség-nyilvántartásról, a fajok szerinti területi csoportosításról és a nyilvános helyeken érvényes elkülönítésről szóló törvényeket. E törvények megtiltották a fehérek és a „nem fehérek” közötti házasságkötést és nemi kapcsolatot, biztosították, hogy a fehérek, a feketék és az ázsiai színes

Miután a volt afrikai gyarmatok egymás után nyerték el függetlenségüket, hevesen támadták a rasszista Dél-Afrikát. A kormány, melynek élén 1958 óta Verwoerd állt, népszavazást rendezett, amelyen csak a fehérek vehettek részt. A népszavazás csekély többséggel a köztársasági államforma mellett döntött. Ennek következményeként a Dél-Afrikai Unió 1961.január 31-vel kilépett a Nemzetközösségből és megszűnt, ugyanakkor felvette a '''Dél-Afrikai Köztársaság''' nevet.

A széles körű ellenállás leküzdésére 1963 novemberében választásokat tartottak az első bantusztán-államban, Transkeiben, amelynek Kaizer Matanzima lett a miniszterelnöke. 1994-ig, az apartheid rendszer összeomlásáig tíz bantusztán jött létre, melyek közül négy – ''Bophuthatswana'', ''Transkei'', ''Ciskei'' és ''Venda'' - vált „függetlenné”, jóllehet ezt a függetlenséget saját vezetőiken kívül csak a Dél-Afrikai Köztársaság ismerte el.