„Anton von Schmerling” változatai közötti eltérés

Jogot végzett, majd a bírói pályára lépett. [[1842]]-ben törvényszéki tanácsos rangjára emelkedett. Emellett lovag rangjánál fogva részt vett az [[Alsó-Ausztria|alsó-ausztriai]] rendek gyűléseiben, ahol a [[Klemens Wenzel Lothar von Metternich|Metternich]]-féle rendszert néhány alkalommal elítélte és a polgári és a pórosztály érdekeinek felkarolása által bizonyos népszerűségre emelkedett, mely az [[Első bécsi forradalom|1848 márciusi felkelés]] napjaiban még fokozódott. Azonnal a mozgalomhoz csatlakozott és [[Hoyos]] grófnak, a nemzetőrség parancsnokának szárnytisztje lett. Mihelyt a [[Pillerstorf]]-minisztérium az ügyek élére került, Schmerlinget [[Frankfurt]]ba küldték, hogy ott az 17-es bizottságban az új birodalmi alkotmányjavaslat kidolgozása közben az osztrák érdekeket érvényre juttassa. [[Habsburg–Lotaringiai János főherceg|János főherceg]], az új birodalmi kormányzó, [[július 15.|július 15]]-én a kül- és a belügyi tárcát bízta rá, amelyek közül Schmerling utóbb a külügyit tartotta meg. Midőn a többség a minisztereket a [[malmöi fegyverszünet]] megkötése után leszavazta, a minisztérium Schmerlinggel együtt visszalépett, de [[szeptember 24.|szeptember 24]]-én ez utóbbi újra elfoglalta állását. Csak midőn a porosz érzelmű párt diadala biztosnak látszott, [[1849]]. [[december 15.|december 15]]-én lépett vissza állásáról.

Mikor a parlament tényleg a porosz királynak ajánlotta fel az új császári koronát, visszatért [[Bécs]]be, és osztrák igazságügy-miniszterré lett a Schwartzenberg-kabinetben, mely állásban az esküdtszék és a nyilvános törvényszéki tárgyalások behozatala által érdemeket és újabb népszerűséget szerzett. Amikor a [[Felix zu Schwarzenberg|Schwartzenberg]]-kabinet mindinkább a reakció lejtőjére lépett, Schmerling ellentétbe került minisztertársaival és a kremsieri birodalmi gyűlés szétkergetése, az olasz és a magyar szabadságharc elnyomása után [[1851]] elején állásáról lemondott. Néhány hónappal később [[I. Ferenc József magyar király|I. Ferenc József]] a legfelsőbb törvényszék tanácselnökévé nevezte ki, amely állást Schmerling 1858-ban a fellebbezési törvényszék elnökségével cserélte fel.

[[1860]]. [[december 13.|december 13]]-án kinevezték államminiszterré és azzal a feladattal bízták meg, hogy centralisztikus alapon nyugvó, mérséklet szabadelvű alkotmányt dolgozzon ki az összbirodalom számára. [[1861]]. [[február 26.|február 26]]-án jelent meg a híres császári pátens, amely Schmerling ellenjegyzése mellett a birodalom összes népeinek képviselőit a birodalmi gyűlésbe hívta egybe. Az osztrák-német szabadelvűek, különösen a centralisták el voltak ragadtatva a [[februári pátens]]től és Schmerlinget, mint az »alkotmány atyját« magasztalták. Nem úgy a federalisták, a szlávok és olaszok, elsősorban pedig a magyarok.

Ily viszonyok között az 1861. [[május 1.|május 1]]-jén nagy fénnyel megnyílt birodalmi gyűlésterme csak félig telt meg képviselőkkel; a [[Deák Ferenc]] szaván induló 1861. évi magyar [[országgyűlés]] nem küldte el képviselőit (csupán az [[erdélyi szászok]] jelentek meg 1863.), a horvát, az olasz (velencei) képviselők is távol maradtak. Miután Deák Ferenc szétrombolta [[Wenzel Lustkandl]] [[közjog]]i „légvárát”, Schmerling belátta, hogy hasztalan fáradozott.

Időközben Ausztriában is megfeneklett az alkotmányos és szabadelvű áramlat és miután a harmadik ülésszakban a csehek is hátat fordítottak a »Schmerling-színháznak«, maga Schmerling is csak »szűkebb« tanácsnak merte nevezni a birodalmi gyűlést. Amikor I. Ferenc József [[1865]]-ben Forgáchot és Pálffyt elbocsátotta és újra Majláth Györgyre bízta a kormányt, újból megkísérelte a magyarokkal való kibékülést, Schmerling felismerte, hogy helyzete immár tarthatatlan és hogy vérmes reményeiben csalódott és ekkor [[1865]]. [[július 27.|július 27]]-én lemondott. A császár megköszönte odaadó buzgóságát és a legfelsőbb törvényszék elnökévé nevezte ki hű emberét.