„Szerb György” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
infobox |
a clean up, replaced: {{Zenész → {{zenész infobox AWB |
||
2. sor:
{{nincs forrás}}
{{zenész infobox
| név = Szerb György
| háttérszín =
21. sor:
| honlap =
}}
'''Szerb György''' ([[1937]] – [[1983]]. [[szeptember 23.]]) magyar [[költő]] és [[zeneszerző]], aki verseiben nemcsak honosította, de a nyelvünk adta lehetőségeket felismerve és kihasználva túlszárnyalta a nyugati [[Szürrealista|szürrealisták]] költészetét, messze túl lépve a [[Kádár-rendszer]] szabta határokon. Szűkebb hazájának [[Kőbánya|Kőbányát]] vallotta, ahol [[Erdély
== Tanulmányai ==
42. sor:
Egyikről sem lehet hallani sokat Magyarországon ma sem, annak ellenére, hogy nemzetközi figyelmet érdemlő, kiváló alkotások.
[[Kategória:Magyar költők]]▼
[[Kategória:Magyar zeneszerzők]]▼
[[Kategória:1937-ben született személyek]]▼
[[Kategória:1983-ban elhunyt személyek]]▼
<!--
Veszely Ferenc
113 ⟶ 105 sor:
dolgában célt kap törvényünk, a szép.
Mielőtt elemezném a vers nyelvét, egy kis irodalomtörténeti hátteret kell bemutatnom. Mint jeleztem, ezt a szép, mélyről fakadt érzelmekkel és gondolatokkal telített verset Szerb György 17 éves korában írta, 1954-ben. Már akkor a szép megszállottja volt, ars poetikájának lényege mindenekelőtt a szépségre törekvés, zászlajára a l’art pour l’art-ot tűzte akkor, amikor a “szocialista realizmus” volt a pártvonal s a lirikus versek (hacsak nem Sztálin vagy Rákosí dicsőitésében) “kispolgárinak,” ha nem egyenesen “reakciósnak” itéltettek a kommunista hatalom által. A költők költője kivánt lenni, de a Nyugat és a klasszikusok lelkületében, nem a korabeli, rendszerint a rendszert kiszolgáló versírók utánzatában. Ez már az Arioso-ból is kiviláglik, de kétségtelen, hogy későbbi, érett költészete magában foglalja a modern, a nyugati imagizmura és szürrealizmusra emlékeztető vonásokat. Főleg a szürrealizmusban mélyül el, a tudatalattit bányássza gyönyörű kép és összefüggés elemeket csapolva meg, amelyek belső nyomásra szökőkutakként törnek ki verseiből. Ha van öncélúság verseiben az ezen források tudatos keresése, versei szinte maguktól e tiszta, mély források felé gravitálnak, az eredeti gondolatot vagy ihletet hamarosan ezek a belső képek és asszociációk árasztják el.
Szerb kétségtelenül lángész volt, nehézveretű filozófiai műveket olvasott könnyedtséggel egészen fiatal korában, Liszt darabokat játszott a zongorán kotta nélkül (később a zenéből élt meg előbb vándorló zongoristaként, majd a Déryné színház karmestereként, több dalt és színházi zenedarabot komponálva, de ambiciója mindíg a költészet maradt), megismerkedett Szabó Lőrinccel s fordításokban a német, francia, angol és ógörög költőkkel is, s tette mindezt mielőtt elérte volna huszadik évét.
123 ⟶ 115 sor:
A költői mesterség tanulását már a Lónyaiban utánzatokkal kezdtük, mindketten eleve az elhivatottság és az akkor még csak egymás előtt igazolt tehetségünk tudatában. Különböző költők stílusában írtunk – Arany, Petőfi, Ady hangján vagy az Irodalmi Újság korunkbeli hőseit parodizálva – csak egymással megosztott verseket, majd versformákat gyakoroltunk előre meghatározott számú és tipusú verslábak használatával amíg bele nem jöttünk annyira hogy rímes, ritmikus versekben leveleztünk is, könnyedtséggel. Egy osztályba járván sok számtan, matematika vagy kémia óra java ment el ilyen levelező versírással. Órákig, napokig, hetekig vitattuk mesterségünk klasszikusait, elveket (Szerb szavaival törvényeket) vonva le belőlük amelyeket magunk is követésre méltónak könyveltünk el. Költői lázban lévén az iskola kelletlen nyűgnek bizonyult, s napokat lógtunk szüleink és tanáraink tudta nélkül, gyalog barangolva a várost, meg sem állva napestig, észre se véve az idő múlását.
Amiben megegyeztünk: (1) Az őszinteség és az igazság igényelt keresése: hazudni csak a politikában lehet eredményesen bár ott se tartósan, a költészetben egyáltalán. (2) A klasszikus retorika hasznos gondolat vezérlő képessége: az ellentétek, a hasonlatok, a párhuzamok, az ismétlések, a metafórák később szinte ösztönszerűvé vált keresése és használata verseinkben. (3) A szavak szentsége: egy helyre egy sorban csak egy szó felelt meg, illett be értelmileg, zeneileg, a legmegfelelőbb hatással, s a költőnek kötelessége volt ezt megkeresni a tökéletességig. (4) A költészet zeneisége, mindketten úgy véltük hogy szabad verset csak az tudhat jól írni aki a formait már könnyedén űzi. Ezen kivül számunkra a zeneiséghez tartozott még az alliterációk és hasonló hangzatú szójátékok előnyben részesítése, amikor csak lehetséges volt. Ugyanakkor Arany után abban is megegyeztünk hogy bármilyen fontos is legyen a zene, vagy ha már elhatároztuk a ritmus követése, ha a forma nem volt egyeztethető az értelemmel, kivétel nélkül az értelmet tartottuk fontosabbnak. Közös döntéseink mindkettőnkben meggyőződésekké váltak. Valószinűleg ezért van az, hogy mindezen vonások mindkettőnk költészetében fellelhetőek napjainkig.
Amiben elkülönültünk: amíg Szerb a görög-római mitológia hőseit tanulmányozta és a szimbólumokba mélyedt el, én a szimbólumok helyett a metafórákban és a szavak mellékjelentéseinek használtában kerestem az értelem kiszélesítését; míg ő talán nagyobb ambicióval a költők európai költője kivánt lenni, én nemzetemé. Szerb a nyugati költőket olvasta fordításokban és Ezra Pound képgazdagságát meg a kubizmust a költészetbe áttelepítő szürrealisták tudatalattiját kereste önmagában. Ez akkoriban furcsának, különcködőnek, idegennek tűnt nekem. Ezért amíg Szerb a nyugati költőkkel ismerkedett én nem követtem őt oda, ehelyett minden vagyonom az akkor megjelent Hét évszázad magyar versei köteteibe fektettem bele, és magyar klasszikusainkban mélyedtem el. Mivel népem költője szerettem volna lenni, ezt elképzelhetetlennek tartottam a világosság, a mindenkihez szóló egyszerűség, a szavak értelmének, költőink nyelvének, nemzeti hagyományainknak gondos megőrzése nélkül. Természetesen igyekeztem Szerbet is meggyőzni erről, szerencsére eredménytelenül.
A fent idézett Arioso-nak már a címe is felhivja a figyelmet a vers zeneiségére, a mollban komponált, a „láncfű pihéket szólongat a szél” kezdő soraiban a hat „l” betű a lágy zeneiségen kívül a tavasz lágyságát (s a belső alliterációkra is kiterjedő figyelmet), sugallja, de már a harmadik sorban felbukkan a tudatalatti szürrealizmusa: a vonat „nyújtózik” és „színekbe fúródik vakon,” s a nap is a tudatalattiból bukkan elő, így van „meztelen” állapotban. Innen ered a továbbiakban a színek „íze,” a föld zöld „szőrzete,” a kéj „tava,” a képidéző „bukfencező” szél, az „anyagba szédült” elme, és az alliterációs „pórusokból párolgó” vágy.
Érdekes megjegyezni itt, hogy negyven évvel később, az angol irodalom tanulmányozása közben, a britkolumbiai egyetem alkotó írást tanító, doktoráns költő professzora, a szürrealizmus elmélyültje, saját bevallása szerint szerencsésnek tudta magát ha öt-hat hosszú oldalakra terjedő tudatfolyamos írásból ki tudott bányászni egy, versben használható, megelőzőleg csak a tudatalattijában létező szókapcsolatot vagy értelmi összefüggést. A tizenhétéves Szerbből már akkor, mint később egész életében, mint kiapadhatatlan forrásból buggyannak ki ezek, a szépségükben kincseket érő asszociációk.
135 ⟶ 127 sor:
Ennek ellenére az Arioso elsöprő ereje nem költői iskolázottságából ered, hanem Szerb bakkecske fiatalságából, a „kínig kivánó testiség”-ből, a minden érzékre kiterjedő érzékiségből, amit a vers az „élőkkel kötnek össze illatok” sora is idéz, szóval abból hogy a bővérű Szerb érzi „szédítő sodrát a létnek,” és ennek teljesen odaadva lényét maga is sodró erővé válik. Ami meglepő és csodálatra méltó az az, hogy a tizenhét éves fiatalember, miközben saját pórusaiból párolog a vágy, ilyen absztrakciókban gondolkozik és felismeri, hogy „a lét dolgában célt kap törvényünk, a szép,” és hogy tudatosan ennek a jegyében válasszon magának életpályát.
Ki tud 17 éves korában eljutni oda, hogy az absztrakt szépben találja meg teljesen átérzett létének a kifejezési módját, s hogy amit ilyen korában kijelent azt egész életében következetesen vallja, hogy a továbbiakban mindvégig meggyőződésesen a 17 éves korában kinyilvánított céljának éljen élete végéig? Ki tud ilyen „fiatalon már öreg” lenni, már ebben a korban? És főleg, ki tud ifjú költőként felnőtt hangjában megjelenni, hogy akárhonnan idézzünk verseiből később, mindenütt az ő saját, tiszta, eredeti stílusát fedezzük fel életpályája teljes terjedelmében? Csakis egy zseni.
Irodalomtörténeti vonatkozásban nézve Szerb költészetében hazatelepítette a nyugat költészetének korában leghaladóbb áramlatait, az imagizmust és a szürrealizmust. Más oldalról nézve neki köszönhetően irodalmunk a kommunista ideológia domináló uralma és a politicizált költészet, az agyonvezérelt „szocialista realizmus” velőkbe sulykolt, véget nem érő propagálása közben és dacára, négy kis verseskötet publikálásával felzárkóztatta irodalmunkat a nyugatihoz, beléptette költészetünket a szellemi Európai Unióba, évtizedekkel mielőtt az ország követte volna oda őt. Ez önmagában is óriási eredmény lenne, de erről sokkal többről van szó. Amíg a nagy kaput zárva tartotta a vasfüggöny és a politika, Szerb megtalált és kinyitott egy kiskaput, amin a nagy fajsúly okozta nyomáskülönbség elsodró erővel hozta be azt az új ideákat tartalmazó friss levegőt, amit mint az ötvös kovács a légi fújtatót, Szerb arra használt, hogy olyan hőmérsékletre emelje nyelvünket amelyből ki tudta koholni a színarany szépet. Ebből a nyelvből és személyiségéből a szavak olyan ötvözetét hozta létre, amelyek a színarany szépségével csillognak de a vasérc erősségével állják az időt és valóban kincseket érnek.
274 ⟶ 266 sor:
kopasz tarkómat elborítja füstje
az aranyfüst mely úgy bolyong a tájon
mintha az idő ódája lenne
és akkor az emlék felpattan
mint gondatlanul leláncolt szelence
és nevetésed öltései az égen
sugarakból szabnak mellényt a messzeségnek
az út mentén egy kunyhó
331 ⟶ 323 sor:
Szerb költészete hazatelepitette, sajátosan magunkévá tette a nyugat költészetének modern áramlatait. De hogyan! Ezra Pound nyelvében nincsenek olyan bensőségesen gyönyörű képek, nincsenek olyan szárnyaló sorok amelyek megközelíthetnék az Aranyfüst „és nevetésed öltései az égen / sugarakból szabnak mellényt a messzeségnek” sorait. S az angol nyelvű szürrelizmus egyébként gyönyörű sorai között se találunk hasonlót sem olyan sorokhoz hogy „és dacosan elindul egy illat / hogy virágokat szenteljen a réten.” Ennyi bizonyos. Mi történt itt?
Szerb nemcsak importálta, nyelvünk segítségével tovább fejlesztette mind az imagizmust mind a szürrealizmust. A költő egyéni érzékisége és testisége megolvasztotta, vérbőségével valóban magyarrá ötvözte ezeket a nekünk hideg nyugati verstípusokat.
Szerbet megelőzőleg, mint akkoriban éreztem és tudtam, költészetünktől idegenek lehettek ezek az áramlatok, de Szerb munkássága után már nem azok: szerves részükké váltak irodalmunknak. Szerb költészete jelentékenyen bővítette, szélesítette, de mondhatnám azt is hogy magasztosította hagyományainkat. Az Aranyfüst nyelve új értelmet ad a szavaknak, de nem sérti a nyelv tisztaságát, nem ködösítí az értelmet. Ellenkezőleg, kidomborítja nyelvünk rendkívüli képességeit, s költészetünkben eddig még nem látott módon kibányássza ezeket a nyelvünk-adta lehetőségeket, egyúttal növelve annak gazdagságát, kifejezőképességét. Ne legyen félreértés: később mások is utánozták ezeket a nyugati áramlatokat, de senki és semmi sem ötvözte magyarrá őket úgy mint Szerb költészete, vagy fejlesztette volna ezeket tovább egy rendkivülien gazdag, új költői nyelv létrehozásának az erejéig. Szerb teljesítménye: irodalmunk, nyelvünk egészének egy nagy lépéssel való előbbre vitele, amit ő egyedül ért el. Az ő munkásságának köszönhetjük hogy legalább költészetünk jelentős előnnyel léphet be most az Európai Unióba. A jövő ideért.
Veszely Ferenc, Kamloops, 2007 május 2
▲[[Kategória:Magyar költők]]
▲[[Kategória:Magyar zeneszerzők]]
▲[[Kategória:1937-ben született személyek]]
▲[[Kategória:1983-ban elhunyt személyek]]
| |||