„Szitakötők” változatai közötti eltérés

 

Az átváltozás napja különösen veszélyes a szitakötők életében. Közeledtén a lárva csoportjára, illetve fajára jellemző kibújási helyet kezd el keresni (többnyire a parthoz közel, de a vízben), majd egy időre nyugalomba vonul. A [[kutikula]] alatt láthatóan kifejlődik az [[imágó]] kültakarója, és a szemek is jól kirajzolódnak. Alkalmas napon a lárva elhagyja a vizet, és kikapaszkodik egy számára megfelelőnek tűnő helyre, ahol elkezdi az utolsó vedlést.

 

Átváltozáskor pumpáló mozgással megnövelik térfogatukat, és a bőr a nyomásnak engedve a fej hátulsó felétől a középtor hátoldalán át a szárnyhüvelyeknél Y alakban kettéágazva fölhasad, hogy az imágó kiküzdhesse a nyíláson fejét és tora egy részét. Hátrahajolva kiszabadítja lábait, szárnyait és a torszelvények légcsöveit. Ezután visszakapaszkodik a lárvabőrre, és úgy húzza ki potrohát a szűkké vált bőrből. Szárnyai ekkor még csak rövidke, gyűrött csökevénynek látszanak. Az üreges szárnyereket potrohának pumpáló mozgásával feltölti, és ezzel fokozatosan kifeszíti a szárnyakat. A még nedvesen csillogó, nem teljesen kiszínesedett szitakötő kiüríti a folyadékfölösleget, majd szárnyra kap, és szárítkozásra alkalmas pihenőhelyet keres a parti fák között: ez a szűzrepülés. Teste ugyan még napokig nem szilárdul meg teljesen, de néhány óra alatt megkeményedik annyira, hogy hosszabb távokat is repülhessen: ilyenkor még inkább eltávolodik a víztől.