„Második marne-i csata” változatai közötti eltérés

'''A második Marne-i csata''' ([[Francia nyelv|franciául]]: ''Seconde Bataille de la Marne''), vagy [[Reims|''Reims'']]''-i csata'' (1918. július 15. – 1918. augusztus 6.) az utolsó jelentősebb német offenzíva volt a [[Nyugati front (első világháború)|Nyugati fronton]] az [[első világháború]] alatt. A német támadást meghiúsította az [[Antanthatalmak az első világháborúban|antant]] hadserege, amikor az ellentámadást vezette francia erők és több száz tankjuk túlterhelte a németek jobbszárnyát, ezzel súlyos csapást mérve rájuk, visszavonulásra késztetve őket. A csatát követően a [[Német Birodalom]] folyamatos hátrálásra volt késztetve, míg az antant három hónap alatt térde kényszerítette.

A sikertelen tavaszi hadműveletek sora után [[Erich Friedrich Wilhelm Ludendorff]], a német hadsereg főszállásmestere, főparancsnok-helyettese azt kutatta, hogy miképp lehetne kitörni a [[Párizs|Párizstól]] 75 mérföldnyire északkeletre elterülő [[Aisne]]-[[Marne]] körzetből, ahol az [[Antanthatalmak az első világháborúban|antant]] és a [[tengelyhatalmak]] [[holtpont|holtpontra]] jutottak. Terve szerint Flandria elleni német áttörést akadályozó csapatokat egy elterelő hadművelettel ha dél felé csalogatnák [[Marne]]-hoz, akkor nagyobb német győzelmet érhetnének el [[Flandria]] megtámadásánál. Max von Boehm tábornok 7. hadseregéből 17 hadosztály és az őket támogató Johannes von Eben tábornok 9. hadseregéből kivont csapatok Reimstől nyugatra gyülekeztek. A sereg célja a Jean Degoutte tábornok által vezetett francia 6. hadsereg legyőzése volt. A Reimstől keletre fekvő Champagne-ban Ludendorff további 23 hadosztályt vont össze.

A hídfőállások megsemmisítésére az antant mozgósította az addig tartalékban lévő francia 9. hadsereget, melynek a 6. hadsereg megsegítését és az ellenséges hídfő megállítását tűzték ki célul. Ezt a július 17-én a heves ellenállás ellenére teljesítették a francia, amerikai, brit és olasz csapatok, ezzel megállítva a német előretörést. [[Ferdinand Foch]] [[marsall]], az antant főparancsnoka átfogó ellentámadást parancsolt, mely 24 francia hadosztály és az őket támogató különféle 8 amerikai hadosztály, brit és olasz csapatok részvételével tervezte. Az offenzíva a németek korábbi, aisne-i offenzíva időszakában Chateau Thierry-nél benyomódott frontvonal helyreállítását célozta. Július 18-án a Degoutte vezette 6. hadsereg és a 10. hadsereg Charles Mangin vezetésével amerikai csapatokkal és az őket támogató, először itt bevetett [[Renault FT–17|Renault FT]] harckocsikkal kiegészülve indított támadást a német csapatok ellen akiket sikeresen visszaszorítottak. A csapatok egy nap alatt ötmérföldnyit haladtak előre. Az 5. és 9. hadosztály keleten is támadta a német csapatokat. Július 19-én az olasz hadsereg 9 334 katonát vesztett a 24 000 katonájából, miközben az Ardre-völgyben csatároztak. Az itt folyt harcok később Tardenois-i csata nevet kapta, a környező Tardenois-síkságról. Az egyidejű, de kétirányú támadás megtörte a német csapatokat, Ludendorff július 20-án elrendelte a visszavonulást. Az antant csapatok ezt kihasználva augusztus 1-én 5 mérföldet haladtak, majd augusztus 2-án felszabadították a kiszögellés északnyugati sarkában fekvő Soissons-t. A német hadvezetés a heves és elszánt antant támadás miatt arra a vonalra vonta vissza csapatait, ahonnan a tavaszi offenzívát elkezdték. Ezzel a frontvonal mintegy 45 kilométerrel szűkült. Az antant támadásait az elkeseredetten védekező német csapatok rendre visszaverték, így a támadások leálltak. Ludendorff egy még nagyobb vereségtől tartva lefújta a tervezett flandriai támadást. A szövetségesek 29 367 foglyot ejtettek, 793 ágyút és 3000 gépfegyvert zsákmányoltak 95 165 francia, 16 552 brit, 12 000 amerikai és 9000 olasz katona önfeláldozásával. A német hadsereg 139 000 katonája hunyt el vagy sebesült meg. Harci morál szempontjából a csata hordereje óriási volt, mivel a marne-i előrenyomulás csak az első volt az antant győztes offenzívái közül. A Német hadsereg a csatát követő három hónapban térdre kényszerült.