„Aral-tó” változatai közötti eltérés

Az '''Aral-tó''' ([[kazak nyelv|kazakul]] ''Арал Теңізі / Aral Tengizi,'' [[üzbég nyelv|üzbégül]] ''Orol dengizi,'' {{oroszul|Ара́льское море [Aralszkoje more]}}) [[Kazahsztán]] és [[Üzbegisztán]] határvidékén, a [[Kaszpi-tenger]]től keletre, a [[Turáni-alföld]]ön elhelyezkedő lefolyástalan [[sóstó]]. [[1960]]-ban még a Föld negyedik legnagyobb tava, ma már három kisebb tóra osztódott, először egy északi és déli részre, majd a déli rész 2003-ban még tovább hasadt két kisebb tóra. A tavat tápláló folyók, az [[Amu-darja]] és a [[Szir-darja]] vizének öntözésre való felhasználása, valamint mikroklimatikus változások következtében az [[1960]]-as évektőlévek]]től a tó vízszintje jelentősen csökkent. Napjainkra egyik folyó sem éri el a három részre szakadt, folyamatosan pusztuló Aral-tavat. Az ökológiai katasztrófa sújtotta egykori tó egyes igazolatlan értelmezések szerint a globális [[klímaváltozás]] hatásainak és következményeinek elrettentő példája.

Már az [[1870]]-es évektőlévek]]től sokat fáradoztak a sivatagos környék öntözésének megoldásán, gátakat építettek a Szir-darjára és a két folyó vizét elvezető kisebb csatornákat építettek. A mezőgazdasági termelés javát szolgáló csatornázás veszélyeire már a 19. század végén felhívták a figyelmet orosz tudósok (például A. I. Vojejkov klimatológus). Ennek ellenére a [[Szovjetunió|szovjethatalom]] éveiben további csatornákat építettek, s a második világháborút követően megszületett a terv a Golodnaja-sztyepp és [[Türkmenisztán]] rizs-, gyapot- és gyümölcsültetvényeinek vízellátását megoldó csatornarendszer kiépítésére. Az Amu-darját a [[Kara-kum]] sivatagon keresztül a Kaszpi-tengerrel összekötő 1300 kilométeres [[Türkmén-főcsatorna]] (vízfelvétele 8–14&nbsp;km³/év), valamint az Amu–buharai-csatorna (10&nbsp;km³/év) az [[1950]]-es évek]] végére készült el. Noha az Aral-tó vízutánpótlását ezzel jelentősen veszélyeztették, és az első jelek 1961-től megmutatkoztak, a későbbi időszakban további csatornák épültek: Déli-Golodnaja-csatorna (11&nbsp;km³/év), Karsi-csatorna (5&nbsp;km³/év). Az öntözött területek nagysága [[1970]]-re elérte a 74 ezer km²-t, de az Aral-tó pusztulása ekkor már megállíthatatlannak látszott.<ref>http://www.cotton.org/econ/cropinfo/cropdata/rankings.cfm. A régió humánföldrajzához: Zavialov 2005. 8–10.</ref>

[[2004]]-re az Aral-tó elveszítette korábbi területének 75, vízmennyiségének 90%-át, a korábbi partvonal mentén fekvő települések több tucat kilométerre kerültek a víztől (így például a korábbi [[Aralszk]] [ma [[Aral]], Kazahsztán], [[Mujnak]] [ma Mo’ynoq, Üzbegisztán]). [[1961]]-től évenként mintegy 50 centiméterrel apadt a tó (egyedül a csapadékosabb [[1969]]-es, [[1970]]-es és [[2003]]-as évekbenévek]]ben állt meg a vízszint csökkenése).<ref>Zavialov 2005. 50.</ref> Az [[1980]]-as évektőlévek]]től a kikötői infrastruktúra használhatatlanná válásával a személy- és teherhajózás, valamint az egykor jelentős, évi 50 ezer tonna halat jövedelmező halászat is megszűnt a tavon. Az [[1950]]-es évekbenévek]]ben leírt gazdag ökoszisztéma (benne endemikus fajokkal) java része kipusztult.<ref>Zavialov 2005. 1.</ref>

Az [[1990]]-es évekbenévek]]ben indultak meg a kutatások, a helyzet kialakulásáért felelős okok feltárása és esetleges vészforgatókönyvek kidolgozása érdekében végzett munkát az International Coordination Water Commission in Central Asia (ICWC) és az International Aral Salvation Foundation fogja össze.