„Nagy ugrás” változatai közötti eltérés

A nagy ugrás egész elképzelése és végrehajtása tulajdonítható Mao és a kínai vezetés teljes irracionalitásának vagy akár elmekórtani esetnek is, azonban ez nem viszi előre a történelmi értékelést. A történészek alaposabb vizsgálata feltárt néhány reális tényezőt is, ami Mao elnököt erre a kudarcos kalandra késztette. Ezek közé sorolják a népköztársaság megalakítása utáni kezdeti sikereket, az ország ténylegesen létező gazdagságát, erőforrásait, a rendelkezésre álló munkaerő hatalmas mennyiségét, az ötvenes évek első felében a Szovjetuniótól és más szocialista országoktól kapott, hatékonynak bizonyuló segítséget, és egészében véve az első kínai ötéves terv (1953-57) sikereit.{{refhely|Jordán|274. o.}}

Tény az is, hogy ebben az időszakban a többi szocialista ország vezetését is igen optimista hangulat jellemezte, amihez az űrkutatási sikerek, az [[Szputnyik–1|első szputnyik]] felbocsátása is hozzájárult, amire Mao is szívesen hivatkozott. Az NDK-ban, Bulgáriában is ütemgyorsításról, a kommunizmus építéséről beszéltek, az [[Szovjetunió Kommunista Pártja|SZKP]] XXI. kongresszusa 1959-ben a szocializmus győzelméről fogadott el dokumentumot, 1961 októberében pedig a XXII. kongresszus meghirdette a kommunizmus építésének és az Egyesült Államok túlszárnyalásának gyorsított programját.{{refhely|Jordán|275. o.|azonos=J275}}

Mindez azonban nem menti fel Mao elnököt, aki – meglehetősen antimarxista és antimaterialista módon – mindig hajlott a szubjektív és akarati tényezők túlbecsülésére, a voluntarizmusra. Hitt abban, hogy a hatalmas embertömegeket forradalmi lelkesedésre sarkallva óriási tetteket lehet végrehajtani. Elképzeléseit erővel és taktikával érvényre juttatta a kínai vezetésen belül, ezzel részesévé tette őket is a felelősségben a tragédiáért.{{refhely|azonos=J275}}

A kínai vezetés – kollektív felelőssége miatt is – a nyilvánvaló kudarc és a tömeges éhínség ellenére csak nagyon lassan és óvatosan, és természetesen a tragédia méreteit titokban tartva, változtatott a politikáján. Mao kénytelen volt tudomásul venni, hogy a tömegmozgósítás nem eredményezhet gyorsa gazdasági növekedést, de a tömegmozgalmak erejébe vetett hitét megőrizte. Személyi kultusza töretlen maradt, sőt ha lehet, tovább fokozódott. Egyidejűleg megkezdődött a „[[kiigazítási politika]]” (1962-1965) aminek során igyekeztek konszolidálni a gazdaság helyzetét. Ennek során óhatatlanul megbomlott a vezetés egysége, és {{kínai|Liu Shaoqi|Liu Sao-csi}} belső fórumokon kijelentette, hogy a katasztrófa okai túlnyomórészt a rossz politikai döntések voltak. Mao ezt nem fogadhatta el, és a vita végső soron a [[kulturális forradalom]]ba torkollott.{{refhely|Jordán|276-260. o.}}