„Julio Llamazares” változatai közötti eltérés
szócikk megírása |
(Nincs különbség)
|
A lap 2007. április 25., 23:12-kori változata
Julio Llamazares (Vegamian, Spanyolország, 1955 - ), kortárs spanyol költő, esszé- és forgatókönyvíró.
Élete
Madridban él, de művei gyakran játszódnak León tartományban, ahol született. 12 évesen hagyta ott szülőfaluját, hogy a fővárosban benntlakásos iskolában tanuljon. Tagja volt a Barro költészeti klubnak, majd megalapította saját klubját Cuadernos Leoneses de Poesía néven. Később jogi tanulmányokat folytatott.
Főbb művei
La lentitud de los bueyes (1979)
Ezzel a versgyűjteménnyel mutatkozott be mint költő. Elmélkedik az időről, a magányról, az élet és a halál értelméről.
Memoria de la nieve (1982)
Szintén versgyűjtemény, elnyerte a Jorge Guillén-díjat.
El río del olvido (1990)
Utazásokról mesél mélyen és lenyűgözően.
Escenas del cine mudo (1994)
Ebben a könyvben visszatér Ollerosba, ahol gyermekkorának egy részét töltötte. Édesanyja halála után egy fényképalbumra bukkan, s a megsárgult fekete-fehér képek segítségével rakja ki újra ifjúságának mozaikképét, s leírást ad az akkori társadalomról is.
Nadie escucha (1995)
Los viajeros de Madrid (1998)
A nyolcvanas évek alatt megjelent cikkeinek gyűjteménye.
El cielo de Madrid (2005)
Legújabb regénye.
Műveiben megfigyelhető egy bizonyos nagyfokú érzékenység a természet iránt és egy olyan életmód iránt, ami lassan eltűnik. Azon kevés írók közé tartozik, akik a vidéki Spanyolországgal, az elrejtett tájakkal és az Isten háta mögötti hegyi falvakkal azonosulnak, s harcolnak azért, hogy ezek a modernizáció őrületében ne vesszenek feledésbe.
Magyarul megjelent
Luna de lobos (1985) – Farkasok ideje (Pávai Patak Márta fordításában, kiadta az Európa Könyvkiadó 2000-ben)
Költői szavakkal meséli el egy csapat gerillaharcos történetét, akik a hegyekben meghúzódva próbálnak életben maradni a rideg körülmények között.
Lluvia amarilla (1988) – Sárga eső (fordította Pávai Patak Márta, megjelent az Ulpius-ház gondozásában 2004-ben)
Az elhagyatottságról szól, amiről Andrés, egy elhagyatott aragóniai falu utolsó lakosa mesél. Andrés felidézi az időt, amikor a falu még élettel pezsgett, s panaszkodik a magányról, feledésről, halálról. A haldokló falu által Llamazares egyszerű szavakkal fest képet a modern spanyol társadalomról. Spanyolországban az 20. században falvak százai tűntek el, mert a lakosok a nagyvárosokban költöztek. A művet a megjelenését követő három évben összesen 15-ször adták ki újra.
Díjak, melyekkel elismerték
(1976) – a Egyetemi Költészet Nemzeti Díja (Premio Nacional de la Poesía Universitaria)
(1979) – Antonio González de Lama-díj (Lentitud de los bueyes)
(1982) – Jorge Guillén-díj (Memoria de la nieve)