„Ikebana” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a Bot: félkövér szakaszcím |
a dőlt zárójel AWB |
||
11. sor:
A japán művészet alapja a természetszemlélet, ami szoros kapcsolatban áll a japán ember lelke és a természet között. Legérzékletesebb példa erre a japánkertek kialakítása, mely által megfigyelhető, hogy a természet ilyen irányú szemlélete milyen
[[File:Edo-Tokyo Open Air Architectural Museum-insideabuilding.jpg|left|frameless|284x284px]]
mértékben formálja az embert. A kertész a természet törvényeit figyelembe véve alkotja meg és formálja a kertet, ahol a vad valóság él harmóniában a növényekkel. A japán kertépítés átérzése magas érzékenységet hordoz magában, egyik fontos momentuma a természettel való lényegi átszellemülést. A japán emberek számára a művészet egyenesen arányos a természettel és a levegővel, mert ezek nélkül az ember sem létezhet. Mindezek dolgok miatt Japánban a kert, a lakás berendezése, ikebana, írás, teaszertartás, festészet és még az emberi attitűd is művészet. Európában a festészet a kertet egyetlen pillanatban ábrázolja és adja vissza ünnepi hangulatában, amíg Japánban az öröklét bármely pillanatában önálló, és ugyanakkor létező világként ábrázolja és jeleníti meg a kertet úgy, hogy a megfestett valóság beleolvadjon a környezetbe. Ezen ábrázolásokban a kert elkülöníti a külső világot a művészi mondanivalótól. A Felkelő Nap országában a természet belesimul a mindennapok harmóniájába, mert a festményeknek nincsen külön keretük. A képek nagy része falra függeszthető, úgynevezett tekercskép
Az európai keret csillogása a képtől teljesen külön testesül meg, a környezet és a festmény külön értelmezhető, elkülöníti a szépséget, és bezárja egy térbe. Ezzel magyarázható az, hogy a japán művészek a finom, vékony, szinte észrevehetetlen falécet választották alkotómunkájuk kezdeteként és végeként. Ahová kerül a festmény, ott mindig jár a levegő, odasüt a nap, és szabad kijárás nyílik a kertre, mely által állandó kapcsolat van az ember és a természet között. Japánban a régi lakásoknak egységes tere van a környezettel, hiszen a kert szinte egybenyílik a szobákkal, a szellős folyosó pedig átmenet. A japánkerteket csak annyira alakítják át az alkotók, amennyire a természet maga engedi.
36. sor:
Ezt az elrendezést a későbbi formák vezérelvként fejlesztették tovább. A legkorábbi stílus, a ''rikka'' buddhista templomok díszeként szolgált magas vázákban, égbetörő kompozíciókkal. Az első komoly ikebana iskolát ebben a stílusban hozták létre. Mikor az ikebana a 18. században a teaszertartások részévé vált, az intimebb ''nageire'' stílus került előtérbe. A ''nageire'' stílus egyszerűbb, ahol a szellem és a szépség összhangja válik fontossá. Ez a kinyílt virág és az eldőlésből feltekintő bimbó párbeszéde. E kettőt ötvözi a 19. században kialakított ''szeika'' stílus, mely ünnepélyességben nem ér fel a rikkával, de gazdagabb, mint a nageire. Formájában már európai virágok is előbukkannak.
Az ikebana kompozíciók bronz-, kerámia- vagy faedényben kapnak helyet. Ezek is részesei a virágrendezésnek. A különböző dőlésszögeket biztosító peckek
Az ikebana-kompozíciót bárki elkészítheti. A lényeg a változékonyságon alapul, egy-egy kompozíció ugyanis egy virág pótlásával hasznavehetetlen. Ez alkotóját folyton arra ösztökéli, hogy újabb és újabb növényeket fedezzen fel, ha korábban gyomnak is hitte őket. A növényeket tápláló vizet nehéz cserélgetni, ezét gyakran tartósító sót tesznek bele vagy gyakran vágják az alsó részeket, hogy minél tovább ékei legyenek a szobának. Valódi művészeti értéket azonban komoly tanulások és gyakorlások árán lehet elérni. Az ikebana stílusok mára már kevésbé szigorúak, de a valódi, tradicionális művészetet végző mesterek gyakorlatilag már egy szál növény állásából is meg tudják határozni, mely stílusban készült a kompozíció, ha azt egy másik mester készítette.
| |||