„Fantasztikus szimfónia” változatai közötti eltérés

Berlioz 1826-tól – rövid orvosi tanulmányok után – a párizsi Conservatoire hallgatója volt. Barátai, a romantikus ifjú művész generáció – [[Eugène Delacroix]], [[Victor Hugo]], [[Alexandre Dumas (író, 1802–1870)|Alexandre Dumas]], [[Alfred de Vigny]] és mások – társaságában rendszeresen látogatta az operaházat, a színházakat. 1827. szeptember 11-én az Odéon Színházban látta [[William Shakespeare|Shakespeare]] ''[[Hamlet, dán királyfi|Hamletjét]]'', amelyet William Abbot angol társulata játszott. Az előadáson Hamletet Charles Kemble, Ophéliát pedig egy bizonyos [[Harriet Smithson]] (1800–1854) alakította. A zeneszerzőt azonnal elbűvölte a szép színésznő, lángoló szerelemre gyulladt iránta. Természetes ezek után, hogy 15-én megnézte a ''[[Rómeó és Júlia|Rómeó és Júliát]]'' is, plátói szerelmével a címszerepben, majd 18-án az ''[[Othello|Othellót]]'', melyben Desdemonát alakította a hölgy. Többször is megpróbált a nála négy évvel idősebb színésznővel kapcsolatba kerülni, de leveleire nem kapott választ. Ettől függetlenül betegesen féltékeny volt rá, például akkor is, amikor az Párizson kívül vállalt szerepet. Két évig nem is találkoztak személyesen, de addig is – mintegy rögeszmeszerűen – őrizte magában a viszonzatlan szerelmet, bár ez a szerelem időről időre haraggá, sőt gyűlöletté változott. Közben – D’Aubré asszony leánynevelő intézetében, ahol gitárórákat adott – megismert egy ''Marie Moke'' (1811–1875) nevű szép és kiválóan zongorázó lányt, akit Arielének nevezett, és neki szánta a ''Vihar'' zongoraszólamát. A lány a pletykáival mindent megtett, hogy elfeledtesse a komponistával az ír színésznőt.{{refhely |Bloom}} Berlioz el is jegyezte Marie-t, de 1832-ben, amikor visszatért Rómából, a lány már rég férjhez ment Camille Pleyel zongoragyároshoz (Marie Moke Pleyel később világhíres zongorista lett). Berlioz bosszút forralt és az öngyilkosság gondolatával is foglalkozott. Amikor azonban megtudta, hogy Miss Smithson Párizsban tartózkodik, jegyet küldött neki, és a nő el is ment a hangversenyre, az átdolgozott ''Fantasztikus szimfónia'' előadására. Berlioz szerelme újra fellobbant iránta, és 1833 októberében feleségül vette az akkorra már népszerűségéből jócskán vesztett színésznőt.{{refhely |Mr3-bartok.hu Németh G. István}}{{refhely |Kroó 1980| 80. oldal}}

A közönség elismeréssel fogadta a ''Fantasztikus szimfóniát'', különösen a ''Menet a vesztőhelyre'' című tételnek volt sikere.{{refhely |Kroó 1980| 79. oldal}} A kritika visszafogott dicsérettel fogadta, kifogásokat említettek, Berlioz – akkori füllel hallgatva – újszerű formái és szokatlan hangzása meglepetést keltett, pedig ezek az újítások végső soron ''„a zene fejlődésében logikus és szükséges újítások”'' voltak.{{refhely |Frigyesi 1979| 14. oldal}} Csupán egy fiatal német kritikus, ''Ludwig Börne'' ismerte fel, hogy jelentős művet hallott.{{refhely |Bloom}} Egy 1830. december 8-án keltezett levélben a következőt írta: ''„Vasárnap a Conservatoire-ban koncertet hallgattam. Egy Berlioz nevű fiatal zeneszerző … adatta elő a szerzeményét. Romantikus. E franciában egy egész Beethoven rejtőzik, de azért kötnivaló bolond. Nekem nagyon tetszett minden. Érdekes szimfónia ez, öt drámai felvonásban, természetesen csupán hangszeres zene; de hogy az emberek meg is értsék, mint egy operához, cselekményt magyarázó szöveget is nyomatott hozzá. A legkicsapongóbb irónia ez, amilyet soha költő szavakban ki nem fejezett. És istentelen. A zeneszerző saját ifjúsága történetét mondja el. Ópiummal megmérgezi magát, és azt álmodja, hogy megölte szerelmesét, s ezért halálra ítélték. Ott van a saját kivégzésénél. Egy felejthetetlen indulót hall az ember, amilyet még sohasem hallottam. Az utolsó részben a Boszorkányok hegyét ábrázolja, pontosan úgy, mint a Faustban, az egész szinte kézzel tapintható. Szerelmese, aki hozzá méltatlannak bizonyult, szintén megjelenik a Walpurgis-éjszakán, de nem úgy, mint Margit a Faustban, hanem szemtelenül, boszorkányszerűen… A művészetben és irodalomban, éppen úgy, mint a politikában, a szemtelenségnek nagyobb súlya van, mint a szabadságnak. Ezt kell tudni méltányolni, hogy igazságtalanul el ne ítéljük a francia romantikusokat. Sokszor tisztára bolondok és olyan dolgokat írnak, amelyeket a romantikus Németországban sohasem olvasnának el. Majd kialakul ez is. Vissza fognak bukfencezni. Még egyetlen francia sem esett bele a Napba.”''{{refhely |Kroó 1980| 87–88. oldal}}

* {{hely |Bloom}}{{cite book|author=Peter Bloom|title=Berlioz élete|publisher=Osiris Kiadó|year=2004|location=Budapest|pages=50–59|id=ISBN 963-389-651-7|chapter=A FantsztikusFantasztikus szimfónia}}