„Szerb irodalom” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Új oldal, tartalma: „{{pallas}} A szükebb értelemben vett szerbek (azaz a szerb-horvát néptörzseknek keleti része) az ujabb időkig külön irodalmi fejlődéssel birtak, melynek ter…” |
Nincs szerkesztési összefoglaló |
||
5. sor:
Az irodalom további fejlődése a szerb országoknak a törökök által való végleges elfoglalása (a XV. sz. kezdetén) után ugyszólván teljesen megszünt; egy pár egyházi munka, néhány krónika (a legismertebb Branković György deszpótáé), jelei a még létező csekély irodalmi életnek. Az irodalmi ujjáébredés kezdete a XVII. sz. végére tehető. A passzarovici békekötés (1718) által a szerbek nagy része osztrák uralom alá került és ez által a nyug ati élettel és a modern műveltséggel jött érintkezésbe: iskolákat kezdtek alapítani, részben orosz tanítókkal. Könyvek is sürübben jelentek meg, de ezek sem tartalmuk sem nyelvüknél fogva nem voltak népszerüek, mert ó-szláv egyházi nyelven irattak, még pedig gyakran nem is annak szerb alakjában, hanem a nép által kevésbbé értett orosz alakban, melyet akkor tisztábbnak és régibbnek tekintettek. Ezen szloveno-szerb irodalom legkiválóbb képviselője Rajić) Jován (1726-1801), aki: A szláv nemzetek, különösen a bolgárok, horvátok és szerbek története c. munkája (Ujvidék, 1768; II. kiad. Buda 1823. 4 köt.) által hirnévre tett szert, mert nemzeti emlékeket ébresztett fel. Az irodalom alaposabb reformációját Obradović Dositej (meghalt 1811) kezdte meg, Karadžić Stefanović Vuk (1787-1864) folytatta és Danicić György (meghalt 1886) végre diadalmasan bevégezte. Ezeknek ugyanis hosszu harcok után sikerült a nép nyelvét irodalmi nyelvül felvétetni és azáltal a szélesebb értelemben vett irodalom keletkezésének föltételeit megteremteni. Miután továbbá a XIX. sz. kezdetén Szerbia végleg megszabadult a török járom alól, beállott egyszersmind a lehetőség a nép eredményes művelésére. Azóta a szerb irodalom kisebb mértékben ugyan és nagyobb fellendülés nélkül, az európai irodalom utjain halad. Az első modern költő Musicki Lucián volt (1777-1837), akinek pszeudóklasszikus ódái azonban nem voltak jó hatással az izlésre. Népszerübb nyelven irt Milutinović Simon (1791-1847), aki: Serbijanka cimü költemény-ciklusában (Lipcse 1826) a szerb szabadságharcot énekelte meg. Ezen időszak irói közül említendők még: Stojković Atanaz és Vidaković Milován (megh. 1841) regényiró, Popović Jovan St. (1806-1856) lirikus és drámairó, Lazarević Lázár (megh. 1805) drámairó, Subotić´Jovan (1817-1886) stb. A prózai irodalom a műveltség terjedésével nagyon fejlődött, de nincs önálló jelentősége; a lapok és folyóiratok száma is megnőtt (fontos lett különösen a Srbski ljetopis 1825 óta).
Körülbelül a XIX. sz. közepe óta a költészet tárgyra és alakra nézve nemzetiebb életet nyert, különösen két költő munkái által: Njegus Petrović II. Péter, montenegrói vladika (1813-1851), kinek leghiresebb munkája: Gorski Vijenac (hegyi koszoru, Bécs 1847) drámai alakban Montenegró szabadságharcát Törökország ellen (a XVII. sz. végén) festi, és Radicević Brankó (meghalt 1853) lirikus által. A legujabb kor legismertebb költői Jovanović-Zmaj Jován és Jaksić György; mint elbeszélő pedig kitünik Milicević J. A szerb nemzet legkiválóbb költői termékei mindenesetre annak megbecsülhetetlen népdalai, amelyek a legujabb időkig az idegen nemzeteket legjobban érdeklik. A szerb népd. első mintaszerü gyüjteményét Karadžić St. Vuk adta ki: Narodne srbske pjesme cim alatt (2. kiadás, 5 köt., Bécs 1841-65), mely gyüjtemény több idegen nyelvre lefordittatott. Karadžić később még hercegovinai szerb népdalokat is közölt (Bécs, 1866), mig a boszniai népdalokat Petranović Bogoljub tette közzé (három gyüjteményben, Belgrád 1867-70 és Sarajevo 1867). A szerb népmondákat és meséket szintén Karadžić gyüjtötte és közölte (Bécs 1870). A tud. irod. a szerbeknél még csak most kezd kifejlődni, mindamellett egyes szakmákban, igy a történelemben és etnográfiában már is értékes munkákkal dicsekedhetik. A történetirók közül a már említett régibb Rajić és Milutinovićén kivül említendők még: Jovanović Pál (Szerbia legfontosabb eseményeinek története, 1847); Stojaćković A. (A keleti szláv egyház története, 1847); Medaković Milorad (Montenegró története, 1850); Medaković Dániel (A szerb nemzet története, 1851-53); Novaković Stojan, Mijatovic Cedomil és mások. Mint jogtudós kitünt Bogisić Boldizsár (A szláv jogszokások, 1867 és Jelenkori délszláv jogszokások, 1874); mint etnografusok Milicević M., Kovacević Tamás, Petranović Bogoljub, Jukić Fer., Grećković P. stb. Mint elsőrendü nyelvész említendő Danicić György (megh. 1886). A tudományos munkásság összpontosul az 1842. alapított szerb tudós társaság Glasnikjában, a szerb kir. tudom. akadémia Glasában, az 1827. alapított ujvidéki: Matica Srbska folyóiratában és a zágrábi délszláv akadémia közleményeiben. A napi lapok közül a legrégibb a szerb hivatalos lap: Srpske novine, mely 1834 óta folytonosan megjelenik.
== Jegyzetek ==
{{jegyzetek}}
== Források ==
| |||