„Szárd–francia–osztrák háború” változatai közötti eltérés

|területváltozások=A [[Szárd Királyság|Szárd-Piemonti Királyság]] megszerezte [[Lombardia|Lombardiát]], majd [[Parma|Pármát]], [[Toszkána|Toszkánát]], [[Modena|Modenát]], majd a [[Két Szicília Királysága|Nápoly–Szicíliai Királyság]] területét is. (Cserébe [[Savoyai Hercegség|Savoya]] a [[Második Francia Császárság|Francia Császársághoz]] került).

Cavour gróf és III. Napóleon császár politikája ezután arra irányult, hogy Ausztriát ügyes katonai és politikai provokációkkal Piemont megtámadására sarkallják. A diplomáciai testület – és az osztrák küldöttség – tagjai előtt [[1859]]. [[január 1.|január 1-jén]] elmondott újévi üdvözlő beszédében III. Napóleon nyíltan provokálta az [[Habsburg Birodalom|Osztrák Császárság]]ot.<ref>Heinz Rieder: ''Napoleon III. Abenteuer und Imperator,'' p.231. old.</ref> Hamarosan [[II. Viktor Emánuel olasz király|II. Viktor Emánuel]] is hasonlóan fenyegető hangnemet ütött meg egy nyilvánosan elmondott beszédében. A következő hónapban Cavour kormányintézkedése provokálta az [[Habsburg Birodalom|Osztrák Császárság]]ot. Hazahívták az osztrákok által körözött [[Giuseppe Mazzini|Mazzinit]] és [[Giuseppe Garibaldi|Garibaldit]], utóbbit megbízták egy hegyivadász hadtest ''(Cacciatori delle Alpi)'' szervezésével, ennek soraiba a [[Lombard–Velencei Királyság]]ból átszökött osztrák alattvalókat is toboroztak, nyilvánosan. A szárd–piemonti hadsereg több provokatív manővert hajtott végre Piemontnak Lombardiával határos vidékén. Ezek hatására az osztrák államvezetésben a háborús párt kerekedett felül, megkezdődött a háborús készülődés. Ez kiváló ürügyet adott Franciaországnak, hogy a közvélemény felé az osztrák támadástól fenyegetett [[Szárd Királyság|Szárd–Piemonti Királyság]] védelmezőjének szerepében léphessen fel. [[Camillo Benso di Cavour|Cavour]] titkos politikai manőverei meghozták gyümölcsüket, sikerült Ausztriát rábírnia, hogy elsőként támadjon.

A itáliai francia haderő {{szám|130000|katonából}} állt, öt 5&nbsp;hadtestbe tagolva: Az I. hadtestet [[Achille Baraguey d’Hilliers]], a II. hadtestet [[Patrice de Mac-Mahon]], a III. hadtestet [[François Certain de Canrobert]], a IV. hadtestet [[Adolphe Niel]] tábornok vezette. Az V. hadtest parancsnoka [[Napoléon Joseph Charles Paul Bonaparte]] tábornok volt, ''(„le Prince Napoléon”).'' A hadjáratban részt vett a Császári Gárda ''(Garde Impériale)'' is, [[Auguste Regnaud de Saint-Jean d’Angely]] tábornok vezetése alatt. Az egész felvonuló francia haderőt maga [[III. Napóleon francia császár|III. Napóleon]] császár irányította.

A [[Szárd Királyság|Szárd–Piemonti Királyság]] hadserege {{szám|70000}} katonát számlált, 5 &nbsp;hadosztályba sorolva. A hadsereget [[II. Viktor Emánuel olasz király|II. Viktor Emánuel]] [[Szardínia királyainak listája|király]] vezette, [[Alfonso Ferrero La Marmora|Alfonso La Marmora]] tábornokra támaszkodva.

Az ultimátum [[április 23.|április 23-án]] lejárt, de Ausztria 3 nappal meghosszabbította annak határidejét. [[Április 26.|Április 26-án]] Ausztria hadat üzent a Szárd–Piemonti Királyságnak. [[I. Ferenc József magyar király|I. Ferenc József]] utasítására az osztrák Déli Hadsereg, [[Gyulai Ferenc|Gyulay táborszernagy]] parancsnoksága alatt [[április 29.|április 29-én]] átkelt a [[Ticino (folyó)|Tessin folyón(Ticino) határfolyón]] és három helyen benyomult [[Piemont]]ba. Az ultimátum meghosszabbításából eredő késedelem, és a támadási parancs további késleltetése súlyos stratégiai hibának bizonyult, mert a francia hadsereg – megelőzendő a gyors osztrák támadást – már [[április 23.|április 23-án]], 3 nappal az osztrák hadüzenet előtt megkezdte a bevonulást Piemontba. Gyulay stratégiai előnye elveszett.

Az osztrákok május elejére már 50&nbsp;km-re megközelítették [[Torino|Torinót]]. Gyulay egyenként akarta megverni a két haderőt, még az egyesülés előtt, de [[I. Ferenc József magyar király|Ferenc József]] császár egyetlen döntő csatát kívánt. Utasítására Gyulay visszavonult a [[Mincio]] folyóhoz, elmulasztva a kedvező alkalmat. A osztrák csapatok [[Biella]] és [[Pavia]] között hosszú, elnyújtott vonal mentén foglaltak állást. Innen azonnali offenzívát indíthattak volna [[Torino|Torinó]] felé, hogy szétverjék a [[Szárd Királyság|Szárd–Piemonti Királyság]] kis létszámú, gyenge haderejét, még a francia csapaterősítések megérkezése előtt. Elfoglalhatták volna a stratégiai fontosságú [[Novi Liguri]]t a [[Ligur-tenger]] partján, elvágva ezzel az egyetlen katonai felvonulási útvonalat, ahol a francia haderő megkerülhette az [[Alpok]]at, és segítséget hozhatott a piemonti hadseregnek. Gyulay azonban tétlenül várakozott, miközben Viktor EmanuelEmánuel csapatai napról napra erősödtek az egész [[Itália|Itáliából]] hozzá özönlő önkéntesek révén. Hamarosan, [[május 14.|május 14-én]] [[III. Napóleon francia császár|III. Napóleon]] is megérkezett csapataival az [[Alessandria (városPiemont)|alessandriai]] táborba, és átvette az egyesült haderők közös főparancsnokságát.

A tétlenséget a piemonti és francia erők törték meg. [[Május 26.|Május 26-án]] [[Giuseppe Garibaldi|Garibaldi]] alpesi vadász egységei ''(Cacciatori degli Alpi)'' Lombardia északi részén [[Varese|Varesénél]]-nél [[varesei csata|vereséget mértek]] az osztrák csapatokra, és előre nyomultak [[Como]] felé. [[Május 29.|Május 29-én]] a szövetségesek a fő fronton, [[Pavia]] tartományban indítottak támadást. [[Palestro]] és [[Vinzaglio]] térségében május 31-én a [[palestrói csata|palestrói csatában]] visszavetették az osztrákokat, [[Milánó]] védtelenné vált. [[Gyulai Ferenc|Gyulay táborszernagy]] ekkor gyors ütemű visszavonulást rendelt el a székváros felé. Az osztrák hadvezetés négy újabb hadtestet rendelt a hadszíntérre. [[Június 3.|Június 3-án]] megérkezett a parancsnokságra [[Heinrich von Heß|Heinrich von Hess]] osztrák táborszernagy, aki visszavonta Gyulay utasításait, és elrendelte az előrenyomulást a lombardiai [[Magenta]] felé. [[1859]]. [[június 4.|június 4-én]] került sor a [[magentai csata|magentai ütközetre]], ahol Gyulay megerősített csapatai vereséget szenvedtek a [[III. Napóleon francia császár|III. Napóleon]] és [[Patrice de Mac-Mahon|Mac-Mahon tábornok]] által irányított szövetséges haderőtől. Mac-Mahont a császár tábornaggyá léptette elő, és Magenta hercegévé emelte.

Gyulay csapatai Veneto tartomány határáig, a [[Mincio]] folyó mentén fekvő [[Erődnégyszög]]be ''(Quadrilatero)'' vonultak vissza. [[Június 12.|Június 12-én]] [[Verona (Olaszország)|Veronába]] érkezett a fiatal [[I. Ferenc József magyar király|I. Ferenc József]]. [[Június 16.|Június 16-án]] Gyulayt leváltotta a főparancsnokságról, és saját kezébe vette a főparancsnokságot, Heinrich von Hess táborszernagyra támaszkodva. Gyulay csapataiból és újonnan beérkezett csapatkontingesekből két hadsereget szerveztek. [[Június 23.|Június 23-án]] mindkét osztrák hadsereg átlépte a [[Mincio]] folyót.

[[1859]]. [[június 24.|június 24-én]] a [[solferinói csata|solferinói csatában]] a {{formatnum:szám|110000}} főnyi osztrák főerő, amely immár az ifjú Ferenc József császár parancsnoksága alatt állt, döntő ütközetbe bocsátkozott a piemonti–francia szövetség {{formatnum:szám|118600}} katonájával, akiket [[III. Napóleon francia császár|III. Napóleon]] irányított. Az osztrákok súlyos vereséget szenvedtek. Néhány kilométerrel északabbra, a [[San MartinóiMartinó-i csata|San MartinóiMartinó-i csatában]] [[Benedek Lajos (katonatiszt)|Benedek Lajos]] tábornok VIII. hadteste egyedül szállt szembe II. Viktor Emánuel egész hadseregével. A nehéz harcokban az osztrákok átmeneti sikereket értek el, megvédelmezték Pozzolengót, de az általános helyzet romlása miatt nekik is vissza kellett vonulniuk. A solferinói csata napjaiban Benedek Lajos volt az egyetlen császári tábornok, aki valamilyen részleges sikert el tudott érni. Hősiességéért később megkapta a [[Katonai Mária Terézia-rend|Katonai Mária Terézia Rend]] ''(MMThO)'' parancsnoki keresztjét.

A véres solferinói ütközet után [[III. Napóleon francia császár|III. Napóleon]], aki saját céljait lényegében elérte, tárgyalásokba kezdett [[I. Ferenc József magyar király|Ferenc Józseffel]]. Megegyezési készségét erősítette, hogy a francia hadsereg emberveszteségei és a hadjárat költségei a vártnál lényegesebben magasabbra rúgtak. Meggyengült hadseregének súlyos kockázatot jelentett volna egy offenzíva az [[Erődnégyszög]] ''(Quadrilatero)'' ellen, ahol az osztrák haderő elsáncolta magát [[Mantova]], [[Peschiera del Garda]], [[Legnago]] és [[Verona (Olaszország)|Verona]] között. III.&nbsp;Napóleon értesült arról is, hogy az osztrák haderő vereségének hírére a [[Porosz Királyság]] és a [[Német Szövetség]] {{formatnum:szám|350000}} katonát mozgósított. Ha a francia haderő folytatja előrenyomulását Ausztria felé, ez a haderő Franciaországot hátbatámadással fenyegette volna.

[[Július 12.|Július 12-én]] – a szárd–piemonti fél megkérdezése nélkül – a két császár aláírta a [[villafrancai fegyverszünet]]et, amelyben Ausztria csak Lombardiáról mondott le (Franciaország javára), de megtarthatta [[Veneto|Venetó]] tartományt, és – Cavour nagy csalódására – a stratégiai fontosságú Erődnégyszöget is. Az [[1859]]. [[november 10.|november 10-én]] megkötött [[zürichi béke]]szerződés, amit már II.&nbsp;Viktor Emánuel is aláírt, ezt a megegyezést hagyta helyben. Lombardiát, a háború egyetlen gyümölcsét Franciaország átengedte a [[Szárd Királyság|Szárd-Piemonti Királyság]]nak, cserébe – a szövetségi szerződés értelmében – megszerezte [[Savoyai Hercegség|Savoyát]] és a [[Nizzai Grófság]]ot.

A nagy győzelmet követő években, évtizedekben [[Szárd Királyság|Szárd–Piemonti Királyság]], majd az örökébe lépő [[Olasz Királyság]] – kihasználva a kontinentális nagyhatalmak vetélkedését – sikeresen folytatta a terjeszkedést. Az [[1866]]-ban kitört [[porosz–osztrák–olasz háború]]ban [[Porosz Királyság|Poroszország]] oldalára állt. Hadseregét és flottáját az osztrákok szétverték ugyan, de [[Csehország]]ban, a fő hadszíntéren az osztrák haderő [[königgrätzi csata|döntő vereséget]] szenvedett a poroszoktól, a Déli Hadsereget ''(Südarmee)'' ki kellett vonni Itáliából. A háborút lezáró [[cormóns]]i békeszerződésben Ausztriának le kellett mondania [[Velence (Olaszország)|Velencéről]], [[Veneto]] és [[Friuli]] ''(Friaul)'' tartományokról. A [[porosz–francia háború]]t és [[III. Napóleon francia császár|III. Napóleon]] bukását kihasználva az olasz csapatok [[1870]]-ben elfoglalták [[Róma|Rómát]], megdöntötték a [[Pápaipápai Államállam]]ot. Végül [[1918]]-ban, az [[első világháború]]ban, ismét Franciaország szövetségében Olaszország sikeresen megszerezte Ausztriától [[Dél-Tirol]]t a [[Brenner-hágó]]ig, [[Venezia Giulia]] ''(Julisch Venetien)'' tartományt és [[Trieszt]] környékét is.

{{forrásokjegyzetek}}