„Erőltetett menet” változatai közötti eltérés

A [[munkatábor]] foglyai állandóan a kétségbeesés és a remény végletei között hányódtak. Ez a lelkiállapot jelenik meg az Erőltetett menetben is ([[1944]] [[szeptember 15.]]). A vers 13-14 szótagos ún. „[[Nibelungizáltnibelungizált alexandrinok|nibelungizált alexandrinokból]]”ból” áll. Radnóti itt is egy sok évszázados, középkori sorfajt használ: [[Walter von der Vogelweide]] (kb. 1170–1230) ugyanilyen formában írta ''Ó jaj, hogy eltűnt minden...'' kezdetű elégiáját (a verset Radnóti fordította). A [[Jambikus verselés|jambikus]] lejtésű sor közepén kihagyással is hangsúlyozott, erőteljes sormetszet található. Maga a forma, a szünettel kettétört sorok tartalmi mondanivalót hordoznak: az el-elbukó, majd feltápászkodó foglyok menetét érzékeltetik.

A költemény [[Dráma|drámaidráma]]i feszültségű párbeszéd, belső vita: a költő két énje kerül egymással szembe. Az egyik én még reménykedik, s az élet makacs folytatása érdekében ''„fölkél és újra lépked”'', a másik inkább ottmaradna az árok szélén, s várná a szenvedésektől megváltó halált.

# Az elsőben a józan, keserű bölcsesség, a kiábrándult [[Pesszimizmus|pesszimizmus]] szólal meg: értelmetlen, „bolond” dolog tovább is ragaszkodni az élethez, az összeesés után újra vonszolni a vándorló fájdalmat. Ehhez a biztatást a hazaváró asszony és ''„egy bölcsebb, szép halál”'' hamis illúziója adja.

# A harmadik mondat a vers érzelmi, hangulati fordulópontja: a nyers, durva valóságot az álmokat szövő ábrándozás váltja fel. Az egyes szám első személyében megszólaló énben felébred az irreális remény, a feltételes mellékmondatok tétova bizonytalanságában apró részképekből áll össze a béke, a vágyott otthon vonzó idillje. A hazatérés ábrándja [[Impresszionizmus|impresszionista]] képsort teremt, s a lelassult idő nyugalmában békésen szemlélődik a képzelet. Felidézi a nyárvégi, [[Ősz|ősziősz]]i kertet, a szilvalekvárfőzés családias hangulatát, a szerető hitves törékeny alakját, a pihentető csöndet. Az igék mozdulatlanságot (hűl, napozna, várna) vagy alig észlelhető mozgást (ringnának, írna) érzékeltetnek, s festői és zenei elemek (szinesztéziák, halk alliterációk, megszemélyesítések) teszik kifejezővé a szöveget. – Az ész persze tudja, hogy mindez nem létezik már, csupán az önámító fantázia vágyálmaiban született újjá. A harmadik mondat logikailag nem zárul le (vessző, gondolatjel): a mellékmondatok mellől hiányzik a befejező főmondat.

# A negyedik, záró egységben egy felkiáltásszerű kérdő mondat (''„de hisz lehet talán még?”'') jelzi a csüggedésen végül is diadalmaskodó elszántságot. A kétségbeesett, ésszerűtlen remény most a telihold épségébe kapaszkodik: mindent mégsem rombolt szét a [[Háború|háború]], hiszen ''„a hold ma oly kerek!”'' – Az utolsó sor már a túlélés határozott szándékát sugározza, s a [[Pesszimizmus|pesszimista]] én azonosul a reménykedő „bolonddal”.