„Charles Conrad” változatai közötti eltérés

→‎NASA-beli karrierje: atnevez, form, atfogalmaz, linkek
(→‎NASA-beli karrierje: atnevez, form, atfogalmaz, linkek)
A sikertelen űrhajós-felvételi után Conrad visszatért a haditengerészethez és a [[berepülés]]ekhez. Három év telt el így, amikor a NASA újra űrhajós-válogatási felhívást tett közzé, és a vonakodó pilótát [[Alan Shepard]] – régi pilótaismerőse a haditengerészettől – rábeszélte, hogy újra jelentkezzen. A tapasztalatok alapján egyszerűsített követelményrendszer alapján lefolytatott válogatás után Conrad bekerült az [[Új Kilencek]] közé, és megkezdhette űrhajós kiképzését.
 
== NASA-beli karrierjekarrier ==
 
Az Új Kilencek csoportjában Conrad bekerült a pilótamennyországba„pilótamennyországba”, a NASA űrhajósa lett. Az Egyesült Államok feszített tempót diktált az űrteljesítmények területén, [[John Fitzgerald Kennedy|Kennedy]] a Holdat célozta meg és a Mercury-program – egészségügyi problémák miatt egyébként is fogyatkozó – hétfős űrhajós létszáma kevésnek mutatkozott a holdraszálláshoz való felkészüléshez, így új erők után kellett nézni. Az Eredeti Hetek kiképzése és repülései során kiderült, hogy a válogatáskor alkalmazott próbák feleslegesen szigorúak voltak, ezért enyhítettek a követelményeken, így válhatott az első körben elvérzett Conrad űrhajóssá.
 
=== Gemini-program ===
AAz 60[[1960-as évekbenévek]]ben beválogatott űrhajósokat egytől egyig a leendő holdrepülések személyzetének szánták, amelyekhez a [[Gemini-program]]on át vezetett az út. A NASA-nak – és persze senki másnak a világon – nem volt tapasztalata arról, hogy emberekkel egyáltalán megvalósítható-e a holdraszállás, így hívták életre a holdműveletek kipróbálására szánt Gemini-programot. A megfogyatkozott számú Mercury veterán mellé az új kilencek tehetségesebb újoncait osztották, Conrad már a harmadik repülésen helyet kapott. A NASA akkori rendszerében ez egyfajta erősorrendet is jelentett, Conrad tehát rögtön a karrierje kezdetén tehetségesnek találtatott.
 
A 60-as években beválogatott űrhajósokat egytől egyig a leendő holdrepülések személyzetének szánták, amelyekhez a [[Gemini-program]]on át vezetett az út. A NASA-nak – és persze senki másnak a világon – nem volt tapasztalata arról, hogy emberekkel egyáltalán megvalósítható-e a holdraszállás, így hívták életre a holdműveletek kipróbálására szánt Gemini-programot. A megfogyatkozott számú Mercury veterán mellé az új kilencek tehetségesebb újoncait osztották, Conrad már a harmadik repülésen helyet kapott. A NASA akkori rendszerében ez egyfajta erősorrendet is jelentett, Conrad tehát rögtön a karrierje kezdetén tehetségesnek találtatott.
 
A [[Gemini–5]] másodpilótájaként, [[Gordon Cooper]] parancsnoksága alatt, [[1965]]. [[augusztus 21.]] – [[augusztus 29.]] között nyolc napot repülhetett az [[világűr|űrben]]. A repülés legfőbb célja annak bemutatása volt, hogy az emberi szervezet kibírja űrbeli körülmények között a holdrepülés tervezett időtartamát. A Gemini-5 másodlagos céljai között volt egy [[űrrandevú|randevúkísérlet]] egy külön erre a célra szánt eszközzel, vagy a Conrad által végzett titkos, a [[Pentagon]] számára történő fényképezési program. Az üzemanyagcellák meghibásodása folytán fellépő energiaproblémák miatt számos kísérlet meghiúsult, de a fő célt, a nyolcnapos repülést sikerült teljesíteni.
 
Második repülésére alig kellett várnia Conradnak és mindjárt parancsnokként térhetett vissza az űrbe a [[Gemini–11]]-en. A repülésen a másodpilótája a legjobb barátja, [[Richard F. Gordon|Dick Gordon]] volt. A Gemini-XI célja a holdi felszállás és az utána következő dokkolás precíz bemutatása volt (természetesen még csak itt a Föld körüli pályán), ennek lényege a felszállás utáni első körön belüli összekapcsolódás képességének igazolása volt. Conrad irányításával az űrhajó a repülés 85. percében – még az előírt első körön belül – összekapcsolódott az [[Agena]] célrakétával. Az utána következő feladatok között itt is voltak sikerek (pl. a Conrad irányítása alatt végzett mesterséges gravitációs kísérleteket a Geminihez egy pányvával hozzákötött Agena segítségével) és kudarcok (Gordon űrsétája). A repülést követően pedig már várta a gyakorlott Gemini veteránokat az Apollo-program, így Conrad is továbblépett, és nem is akármilyen feladat várta.
 
=== Apollo-program ===
[[Fájl:Astronaut Charles Conrad examines Surveyor 3.jpg|bélyegkép|250px|balra|Pete Conrad a holdfelszínen a [[Surveyor–3]] szonda mellett (háttérben a dombtetőn az Intrepid holdkomp látható)]]
szonda mellett (háttérben a dombtetőn az Intrepid holdkomp látható)]]
Pete Conrad sokáig az első holdraszállás várományosának számított, nem érdemtelenül, végül a legnagyobb űrhajós-teljesítménye mégis „csak” a második holdraszállás parancsnokakénti sikeres leszállás volt az [[Apollo–12]]-vel. A Gemini-programban gyakorlatot szerzett űrhajósok sorban kerültek át az [[Apollo-program]]ba, hogy minél előbb bekapcsolódhassanak az új űrhajó(k) fejlesztésébe, majd berepülésébe. Így a Gemini–11 után Conrad is azonnal átkerült az Apollo-programba. Az [[Apollo–1]] katasztrófája azonban hamar megakasztotta a programot, így a legtöbb űrhajós tétlenségre kárhoztatott. A kivizsgálást követően az űrhajósokért felelős [[Deke Slayton]] kénytelen volt újraosztani az Apollo–1 előtt már kiosztott jelöléseket, ám Conrad a második vonalba került, az [[Apollo–9]] tartalék legénységének parancsnoki kinevezését kapta. Ez a második vonalbeli jelölés azonban csalóka volt, a Slayton által kitalált legénységi rotációs szisztéma alapján Conrad volt az első holdrepülés parancsnoki várományosa, azaz az első ember, aki a Holdra léphet. Slayton legénységi jelölési rendszerében az űrhajós a tartalék legénységi kiképzés után két repülésen nem szerepelhetett, viszont a harmadik úton ő lehetett a repülésre jelölt legénység tagja. Conrad az Apollo–8 tartalék parancsnokaként bizton számíthatott az [[Apollo–11]] – a tervek szerint elsőként a Holdra leszálló expedíció – parancsnoki tisztére, azaz az elsőkénti Holdra lépésre. Slayton az Apollo-program elején a legjobbnak számító űrhajósokat mind tartaléksorba helyezte, hogy amikor a célegyenesbe fordul a program, a legrátermettebbek kerüljenek éppen sorra.
 
Pete Conrad sokáig az első holdraszállás várományosának számított, nem érdemtelenül, végül a legnagyobb űrhajós-teljesítménye mégis „csak” a második holdraszállás parancsnokakénti sikeres leszállás volt az [[Apollo–12]]-vel. A Gemini-programban gyakorlatot szerzett űrhajósok sorban kerültek át az [[Apollo-program]]ba, hogy minél előbb bekapcsolódhassanak az új űrhajó(k) fejlesztésébe, majd berepülésébe[[berepülés]]ébe. Így a Gemini–11 után Conrad is azonnal átkerült az Apollo-programba. Az [[Apollo–1]] katasztrófája azonban hamar megakasztotta a programot, így a legtöbb űrhajós tétlenségre kárhoztatott. A kivizsgálást követően az űrhajósokért felelős [[Deke Slayton]] kénytelen volt újraosztani az Apollo–1 előtt már kiosztott jelöléseket, ám Conrad a második vonalba került, az [[Apollo–9]] tartalék legénységének parancsnoki kinevezését kapta. Ez a második vonalbeli jelölés azonban csalóka volt, a Slayton által kitalált legénységi rotációs szisztéma alapján Conrad volt az első holdrepülés parancsnoki várományosa, azaz az első ember, aki a Holdra léphet. Slayton legénységi jelölési rendszerében az űrhajós a tartalék legénységi kiképzés után két repülésen nem szerepelhetett, viszont a harmadik úton ő lehetett a repülésre jelölt legénység tagja. Conrad az Apollo–8 tartalék parancsnokaként bizton számíthatott az [[Apollo–11]] – a tervek szerint elsőként a Holdra leszálló expedíció – parancsnoki tisztére, azaz az elsőkénti Holdra lépésre. Slayton az Apollo-program elején a legjobbnak számító űrhajósokat mind tartaléksorba helyezte, hogy amikor a célegyenesbe fordul a program, a legrátermettebbek kerüljenek éppen sorra.
 
Később politikai konspirációk miatt az [[Apollo–8]]-at és az Apollo–9-et megcserélte a NASA, hogy a szovjetek nehogy leelőzzék őket a Holdnál, így Conrad a legénységi rotációban eggyel hátrébb, az Apollo–12-re került, amely „csak” a második holdraszállás volt. Végül nem is változott már a jelölési szisztéma, így tényleg az Apollo–12, tényleg a második leszállás jutott Conradnak. A maximalista űrhajósnak csak az jelentett gyógyírt, hogy az első leszállás végtelenségig leegyszerűsített leszállása helyett egy kemény pilótafeladatot kellett teljesítenie, a tervek szerint hajszálpontos – egy kijelölt ponthoz képest pár tucat méteren belüli – leszállást kellett bemutatni. Conrad sikerrel teljesítette a feladatát: oldalán [[Alan Bean]]nel tökéletes leszállást mutattak be a 31 hónappal korábban a holdfelszínre leszállt [[Surveyor–3]] űrszonda mellett. Két űrsétája során kb. 8 órát tölthetett a holdfelszínen, és az Apollo–12 az egyik legsikeresebb expedíciótexpedíció, az Apollo–12 parancsnoka parancsnokoltavolt. Híres lett az expedíció az űrhajósok barátságán alapuló könnyed, humoros légköréről. Ennek talán egyik legjobb jele Conrad holdralépése volt, amikor e szavakkal huppant a porba:
 
{{idézet|'''Hoppá! Hát lehet, hogy ez kis lépés volt Neilnek, de annál nagyobb nekem!'''}}
 
Ezzel egyrészt gúny tárgyává tette saját alacsony termetét, másrészt bebizonyította [[Oriana Fallacci]] újságírónak, hogy a NASA nem szól bele, hogy mit mondjon egy űrhajós a Holdra lépve. (Conrad és Fallacci hónapokkal előre fogadást kötött, hogy Conrad mit fog mondani, ha odafönn lesz, mert Fallacci nem hitte, hogy az űrhivatal nem ír elő valamilyen emelkedett pátoszú protokollszöveget, mint amilyen [[Neil Armstrong]] „Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek” mondata volt.)
Egy másik rá oly jellemző mozzanat volt, amikor Conrad átadta a [[holdkomp]] irányítását Beannek a Hold túloldala felett. Ám talán a legmeglepőbb dolog Conrad holdraszállásával kapcsolatban mégis az, hogy az Apollo–12 után inkább hiányérzetről panaszkodott, mintsem hatalmas Hold-élményekről.
 
Az Apollo-programbeli legénységkiválasztási rendszer szerint Conrad lehetett volna az első, aki az Apollo-19, vagy az Apollo-20 parancsnokaként visszatérhetett volna a Holdra, és így az első ember lehetett volna, aki kétszer is járt ott. Ám az Apollo-12 leszállása után alig másfél hónappal az Apollo-20 utat törölték, majd később az Apollo-18-at és -19-et is, Conrad inkább átkérte magát az akkor még csak Apollo Application Program néven futó új programba, amely később a [[Skylab-program]]ba vezetett át. Az USA egy nagyobb – és ami a lényeg: a szovjetek [[Szaljut-program|Szaljutjánál]] lényegesen nagyobb – űrállomást kívánt felbocsátani az Apollo fejlesztések technológiai bázisán. A három repülésével tekintélyes és sikeres űrhajósnak számító Conrad a Skylab-program idejére már a tekintélyelven működő kiválasztási szisztéma csúcsán érezhette magát, és meg is kapta az [[űrállomás]] berepülésének irányítását. De még a veterán űrhajósnak sem lehetett fogalma, hogy ebből micsoda kaland keveredik: a Skylab megsérült a start során, és a berepülés mentőakcióba torkollott.
 
Conradra csapatának, illetve ezen belül főként magának Conradnak a sérült űrállomás megjavítására irányuló műveleteket villámgyorsan be kellett gyakorolnia – mindössze 8 nap alatt gyártották le a mentéshez szükséges hővédő fóliát és tanulták be az űrhajósok a felhelyezését –, majd az űrben sikerre vinnie. Az 1973. május 25-én startoló '''Skylab-2''' küldetés egy nagy hővédő fóliát vitt a az űrállomás leszakadt hővédő borítása helyére, amelyet Conrad űrsétájával helyeztek fel. Az űrállomás belsejében irreális körülmények – forróság és toxikus gázok felszabadulásának veszélye – uralkodtak, Conradék csak rövid időkre mehettek át dolgozni. Később a bravúros munka eredményt hozott, a körülmények megfelelőek lettek, míg végül a világ első páros űrsétáján Conradnak és Weitznek sikerült az egyik napelemtáblát[[napelem]]táblát is megjavítania, és az energiaellátás is beindult, így a Skylab használhatóvá vált. Ezek után folytathatták le kísérleti programjukat az űrhajósok, hogy végül 28 napos űrrekordot állítsanak fel (köztük Conrad az előző repüléseinek összesítésével abszolút csúcstartó is lett [[Jim Lovell]] előtt).
 
== Magánélete, házassága ==