„Diószegi Vilmos” változatai közötti eltérés

[[1923]]. [[május 2]]-án született Budapesten. Édesapja műszaki rajzoló volt, édesanyja otthon nevelte két gyermekét, fiát és nála hét évvel fiatalabb lányát. Igen élénk fantáziájú gyerek volt. Szerette a mesét, külön álomvilágot épített ki magának, saját maga által kitalált történetekkel. Gyermekkorában sokat betegeskedett. A gyakori betegségek alatti szobafogság tétlen napjai fájdalmas emlékként maradtak meg benne, ilyenkor képzeletéhez menekült. Hogy pontosan mikor kezdett el érdeklődni a magyar történelem, "ősvallás" iránt, azt ő maga mondja el ''Sámánok nyomában Szibéria földjén'' című útleírásában. édesapja, mikor 7-8 éves lehetett, névnapi ajándékként elvitte az „Angolparkba”, ahol a látványosságok mellett [[Feszty Árpád]] Körképét is megtekintették.

Gimnáziumi évei alatt titokban kezdett el törökül és japánul tanulni önszorgalomból. Már érettségi előtt próbált tájékozódni a magyar hitvilágra vonatkozó fontosabb művekről, elsősorban [[Kőrösi Csoma SándorrólSándor]]ról olvasott el mindent, ami csak a keze ügyébe akadt. Érettségi vizsgáján, szerencsés véletlen folytán, az elnök [[Németh Gyula]] professzor, a turkológia neves kutatója előtt csillogtathatta meg ismereteit a nomádok életformájáról, kultúrájáról. Ez a felelet a professzorban maradandó nyomot hagyott.

Miután felvették az egyetemre, a Belső-ázsiai, a Török Filológiai-, és a Magyar aőstörténeti Intézet hallgatója volt. A tanári diploma megszerzéséről lemondott. Az egyetem végzése mellett, hogy szüleit ne terhelje, az egykori csepeli Weiss Manfréd gyárban vállalt délelőtti adminisztrációs munkát. Ez a hivatali munka saját bevallása szerint nyomasztotta, mivel lelkiismerete nem engedte meg, hogy ne végezzen jó munkát, ugyanakkor gondolatai folyton tanulmányain jártak. Legtöbbet a Belső-ázsiai tanszéken tartózkodott, amelynek ekkor [[Ligeti Lajos]] peofesszor volt a vezetője. Doktori disszertációját is Ligeti professzorhoz írta, [[mandzsu-tunguz]] nyelvészeti témából. [[1944]]-[[1947]] közt az egyetem [[Közép-Ázsia|Belső-ázsiai]] Intézetének tanársegédjeként dolgozott.

AAz 1946-ban megszerzett doktorátus után, mint fizetés nélküli gyakornok egy darabig a Belső-ázsiai Tanszéken maradt. [[1947]]-ben a [[Néprajzi MúzeumbaMúzeum]]ba kapott kinevezést, az ún. Ázsiai Gyűjtemény kezelését bízták rá. Rendkívül értékes anyagot kapott a keze alá; ezek közül elsősorban [[Baráthosi Balogh Benedek]] által gyűjtött nanaj tárgyakat kell kiemelni, ugyanis a [[nanajok]] (goldok) a [[mandzsu-tunguz]] nyelvcsaládhoz tartoznak, amelyről a disszertációját írta. Ezek után fordult aktívan a néprajztudomány felé. Az egyetemen mint nyelvész kitűnő filológiai iskolát járt végig, amelynek módszerét a néprajzi kutatások során is érvényesítette. A Szibéria-kutatás mellett, amelyet egyre jobban leszűkített a szibériai hitvilág, a sámánizmus kutatására, elkezdte rendszeresen gyűjteni a magyar hiedelmeket, szokásokat, s a feltehetően rokon vonásokat. bejárta az ország hagyományőrző vidékeit. Többek között alapos gyűjtést végzett a bukovinai, moldvai székelyeknél, a mátravidéki palócoknál. Két nagy gyűjtőút alkalmával a Dunántúlon járt, igen részletes gyűjtést végzett Mezőkövesden, a Nyírségben, Abaúj és [[Zemplén megyében ]]és Szarmárban[[Szarmár]]ban. Csallóközben[[Csallóköz]]ben, Gömörben[[Gömör]]ben és [[Nyitra]] környékén többször járt a magyar falvakban. A terepen szerzett anyag többségét publikálta.

Tanulmányait a budapesti tudományegyetem bölcsészkarán végezte, ott szerezte [[1946]]-ban doktori oklevelét. [[1944]]-[[1947]] közt az egyetem [[Közép-Ázsia|Belső-ázsiai]] Intézetének tanársegédjeként dolgozott. Kandidátusi fokozatát [[1958]]-ban kapta meg. [[1947]]-től a [[Néprajzi Múzeum]] munkatársa. [[1963]]-tól a [[Magyar Tudományos Akadémia]], Néprajzi Kutató Csoportjának tudományos főmunkatársa, majd osztályvezetője. Öt alkalommal járt Ázsiában, ahol a magyar és a [[szibéria]]i eredetű népek hitvilágát kutatta. A [[Farkasréti temető]]ben temették el.