„Donáth Péter” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a külső kép nem linkelhető |
→Munkássága: Kaczifántos körmondat egyszerűsítése és szakaszolás |
||
20. sor:
== Munkássága ==
1973-ban történelem-filozófia szakon végzett az [[Eötvös Loránd Tudományegyetem]] Bölcsészettudományi Karán. Azóta különböző budapesti felsőoktatási intézményekben oktat történelmet (korábban filozófiát). Kutatásai a 20. századi eszme-, nevelés- és társadalomtörténet témakörét érintik.
A történelemtudományban 1987-ben kandidátusi, 2010-ben MTA doktori fokozatot szerzett. 1997-ben habilitált. 1988 szeptemberétől - 2013. június 30-ig vezette a Budapesti Tanítóképző Főiskola, majd - az egyetemi integrációt követően - az ELTE Tanító- és Óvóképző Kara Társadalomtudományi Tanszékét, előbb főiskolai-, majd 1999-től egyetemi tanárként. Azóta az ELTE professor emeritusaként folytatta oktató s kutatómunkáját. 2006-tól 2016-ig tagja volt az ELTE Tudományos Tanácsának, 2010-től 2016-ig (tanácskozási joggal) az ELTE Habilitációs Bizottságának, 1997-2000-ig és 2005-től 2016-ig elnöke volt az ELTE TÓK Kari Tudományos Bizottságának. 2003-tól tagja az MTA Pedagógiai Bizottsága Neveléstörténeti Albizottságának. 1990-től 2016-ig szerkesztője, ill. társszerkesztője volt a Filozófia - Művelődés - Történet c. tudományos kiadványsorozatnak. Kutatói érdeklődése elsősorban a 20. század történeti, ideológia- s eszmetörténeti problémáira irányul, különös figyelemmel a vizsgált eszme-, illetve művelődéstörténeti jelenségeknek a szűkebb, vagy tágabb társadalmi praxissal, illetve az oktatással való összefüggéseire. A hetvenes években Kelet-Európában akkoriban uralkodó ideológia genezisének problémái foglalkoztatták, majd a kelet-európai változások irányították figyelmét a térségünkben újra a figyelem központjába került nemzeti- nemzetiségi problematika felé.
Az ezredfordulót követően az állam - ideológia - iskola. Politikai-világnézeti törekvések (elvárások) és a nevelés, valamint a társadalomtudományi oktatás a tanítóképzőkben a 20. századi Magyarországon kutatási téma különböző aspektusainak vizsgálatával foglalkozott. Újabb könyvei arra hívták fel a figyelmet, hogy az iskolakötelezettség, kiterjedésével(de még a rádió és TV korszak előtt) a kultúraközvetítés egyetlen olyan intézménye amely szinte minden állampolgárhoz elér, a nép- majd az általános iskola, főszereplőjével a jövő nemzedékek nevelőjének, „programozójának” tekintett tanítóval, akit a tanítóképzőkben készítenek fel hivatására.
Ezért „a szélsőségek korában” egymást tagadó politikai-világnézeti törekvések, különböző modernizációs elképzelések megvalósításán serénykedő oktatáspolitikusok, iskolafenntartók közös meggyőződése volt, hogy fontos miképp programozzák a programozókat, s hogy megfelelően válogassák, kézben tartsák, instruálják a programozók programozóit: a tanító(nő)képző intézeti tanárokat.
A tanítóképzők sorsának alakulása így a közoktatás többi intézményénél szorosabban követi a rendszer, illetve kurzusváltásokat, s karakteresen jeleníti meg azok jellegét. A tanítóképzés politikai és társadalomtörténetét érintő írásai sajátos képet adnak a 20. század során többször „színét” és jellegét váltó hatalom mindenkori ideológiai céljairól, az érvényesítésük érdekében alkalmazott (tanügyigazgatási-ellenőrzési; eszmei, financiális, karriert ösztönző, valamint adminisztratív, sőt: munka- és büntetőjogi megtorló) eszközeiről – s ezek effektivitásáról vagy diszfunkcionalitásáról. Tanulmányaiban különös figyelemet szentel az iskolákban szereplő „kisemberek” (diákok, pedagógusok) – mindenkori történeti korlátok közötti – mozgására, boldogulási kísérleteire: az én-érvényesítés és az én-azonosság megőrzésének visszatérő konfliktusaira.
==Főbb művei==
| |||