„Aulich Lajos” változatai közötti eltérés

Aulich Lajos részt vett a [[bácskai őrvonal]] kialakításában, majd alakulatával augusztus 19-én, [[Szenttamás ostromai|Szenttamás második ostromakor]] került először harcba. Az ostrom során a [[Bechtold Fülöp]] parancsnoksága alatt álló magyar csapatok három irányból támadtak. Aulich zászlóalja a [[Verbász]] felől támadó, [[Bakonyi Sándor]] alá rendelt dandárhoz volt beosztva. A dandár az ütközet során átmeneti sikert tudott elérni, a 2. gyalogezred egy zászlóalja fel tudott jutni a sáncokra, a sánc áttörése azonban – elsősorban az egyes hadoszlopok működésének összehangolatlansága miatt – nem járt sikerrel.<ref>[[Hermann Róbert]]:'' Három a magyar igazság, egy a ráadás. Szenttamás négy ostroma'', in: uő.: Az 1848–1849-es szabadságharc nagy csatái, Budapest, 2004, {{ISBN |963-327-367-6}},207–214. o.</ref> A magyar csapatok Bakonyi, Aulich és [[Lenkey János]] hozzáértésének köszönhetően nagyobb veszteségek nélkül vissza tudtak vonulni. A kudarc országszerte nagy felháborodást eredményezett, azonban nem a tisztikart, hanem a főparancsnok Bechtold Fülöpöt tekintették felelősnek, így Aulich továbbra is élvezte a magyar felső hadvezetés bizalmát. Az ekkor már ötvenötödik életévét betöltött alezredes a Délvidéken összevont sorkatonaság egyik legtekintélyesebb törzstisztjének számított, Bakonyi dandárparancsnoki megbízatása miatt 1848 szeptemberétől már gyakorlatilag ő vezette a 2. gyalogezredet.

1848. [[szeptember 21.|szeptember 21-én]] alakulatával részt vett Szenttamás harmadik ostromában. A [[Mészáros Lázár]] hadügyminiszter személyes vezetése alatt, mintegy 9000 gyalogossal és 1500 lovassal végrehajtott támadást [[Klauzál József]] őrnagy, vezérkari főnök tervei szerint hajtották végre. A nehézkes és bonyolult terv egyszerre több irányból történő, meglepetésszerű támadást írt elő, az egyes hadoszlopok azonban eltévedtek, elkéstek, így a meglepetés elmaradt és az elszigetelten harcoló hadoszlopok végül kénytelenek voltak meghátrálni. Az ütközetben Bakonyi és Aulich is egy-egy önálló hadoszlopot vezettek és az előző ostromhoz hasonlóan ebben az összecsapásban is a Sándor-gyalogság tudott némi sikert elérni.<ref>[[Kedves Gyula]]: ''A szerb felkelés 1848 nyarán és a délvidéki hadműveletek a honvédcsapatok kivonásáig'', in: Bona Gábor (szerk.): A szabadságharc katonai története, Budapest, 1998, {{ISBN |963-327-301-3}}, 103–130. o.</ref>

A délvidéki harcok során Aulich bizonyságot adott megbízhatóságáról és szaktudásáról, így [[Beöthy Ödön]] teljhatalmú kormánybiztos javaslatára az [[Országos Honvédelmi Bizottmány]] október 24-én, október 15-étől számítandó ranggal ezredessé léptette elő és a röviddel ezután vezérőrnaggyá előléptetett [[Bakonyi Sándor]] utódaként kinevezte a 2. gyalogezred parancsnokává. A 2. gyalogezred 1848 októberében csatlakozott a honvéd hadsereghez. Szenttamás harmadik ostroma után a délvidéken átmenetileg elcsendesedtek a harcok, míg más hadszíntereken válságosra fordult a helyzet, ezért 1848 novemberében a 2. gyalogezredet is elvezényelték innen. Az ezred 1. zászlóalja [[Franz Buchta]] őrnagy vezetésével a felső-erdélyi hadtesthez,<ref>Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848–49, Budapest, 1983, {{ISBN |963-326-314-X}}, 42.,117. o.</ref> a 2. és 3. zászlóalj Aulich Lajos vezetése alatt a feldunai hadsereghez csatlakozott. Az Aulich vezette zászlóaljak, mintegy 1200 újonccal kiegészítve, november 24-én [[Győr]] környékére települtek.

Görgei Artúr hamar bizalmába fogadta a parancsokat mindig lelkiismeretesen végrehajtó ezredest és a [[Alfred Candidus Ferdinand zu Windisch-Grätz|Windisch-Grätz]] csapataival szemben a határon felálló magyar hadsereg egyik dandárának parancsnokává nevezte ki. Az iratok tanúsága szerint Görgei távollétében ő helyettesítette a fővezért.<ref>Hermann Róbert: ''Kossuth és tábornokai. Katonai karriertörténetek, 1848–1849''. Rubicon, 2002, 8. szám</ref> Aulich dandárának feladata a [[Kosztolányi Mór|Kosztolányi]]-dandárral együttműködve [[Pozsony]] védelme volt. Már a hadműveletek megindulása előtt azonban nyilvánvaló volt, hogy az adott erőviszonyok mellett Pozsony nem védhető. A támadás megindulásakor [[Ordódy Kálmán]] dandárának visszavonulása, majd [[Guyon Richárd]] vesztes [[nagyszombati ütközet]]e után a magyar csapatok jobbszárnya védtelenné vált, és Aulich [[december 17.|december 17-én]] parancsot kapott a város kiürítésére. A Duna bal partján álló magyar csapatok maradékával a [[Csallóköz]]ön keresztül Komáromba, majd a fővárosba vonult.<ref>Pusztaszeri László: Görgey Artúr a szabadságharcban, Budapest, 1984, {{ISBN |963-140-194-4}}, 68–72. o.</ref>

A menetparancs szerint Aulich hadosztályának [[Körmöcbánya|Körmöcbányára]], Piller Jánosénak [[Zólyom]]ba, Kmety Györgyének [[Selmecbánya|Selmecbányára]] kellett vonulnia, Guyon hadosztályának pedig [[Szélakna|Szélaknán]] kellett védelemre berendezkednie. Aulich hadosztálya Körmöcbányától északra, [[Turcsek]]nél beleütközött Götz vezérőrnagy csapataiba, aki éppen elfoglalni készült Körmöcbányát. A január 17-én lezajlott turcseki ütközetben a magyar csapatok 200, az osztrákok 40 főt<ref>[[Julier Ferenc]]: ''Görgey'', in: uő.: ''Magyar hadvezérek'', Budapest, 1992, {{ISBN |963-602-573-8}}, 395. o.</ref> veszítettek. Az összecsapás után mindkét fél magáénak tulajdonította a győzelmet és Aulich Körmöcbányára, Götz Mosócra vonult vissza. A hadtest a január 21-ei szélaknai és a január 22-ei hodrusbányai ütközetben a turcsekinél lényegesen nagyobb veszteségeket szenvedett, ezért Görgei úgy döntött, hogy hadtestét Besztercebányán összpontosítja, majd a Szepesség felé elhagyja a bányavárosokat. Aulich csapatai Körmöcbányán néhány napos pihenőhöz jutottak, azonban a többi hadosztály veresége és visszavonulása miatt teljes bekerítésbe kerültek. Körmöcbánya és Besztercebánya között a rendes forgalom a közöttük lévő hegylánc megkerülésével délen a [[Garam]], északon a [[Turóc]] völgyén keresztül bonyolódott, ezeket az utakat azonban Csorich és Götz csapatai zárták el. A két város közötti Szkalka-hegy alatt egy bányaalagút húzódott, amely az 1830-as években beomlott és azóta sem használták. A hagyomány szerint egykor a [[II. Rákóczi Ferenc|kuruc fejedelem]] ezen az alagúton keresztül menekült ki a császári bekerítésből ezért a környékbeliek Rákóczi-alagútnak nevezték.<ref>[[Pusztaszeri László]]: ''Görgey Artúr a szabadságharcban'', Budapest, 1984, {{ISBN |963-140-194-4}}, 127. o., 706. o. jegyzet</ref> Görgei és Aulich robbantásokkal, aládúcolásokkal járhatóvá tetették a járatot és a január 23-ról január 24-ére virradó éjszaka ezen keresztül vezették át Aulich hadosztályát Besztercebányára.

A június végére jobb egészségi állapotba kerülő Aulich már kormánymegbízatást is tudott vállalni. [[Csány László]] miniszter és [[Kiss Ernő (katona)|Kiss Ernő]] altábornagy, főhadparancsnok mellett tagja volt annak a háromtagú bizottságnak, melynek az volt a feladata, hogy fogadtassa el Görgeivel a szegedi összpontosítás tervét. A küldetés közvetlen előzménye az volt, hogy a [[június 29.|június 29-én]] tartott minisztertanács a vesztes [[győri ütközet]], illetve az orosz csapatok előnyomulásáról szóló hírek vétele után<ref>Hermann Róbert: ''A szegedi összpontosítás'', in: uő. (szerk.): 1848–1849. A forradalom és szabadságharc képes története, Debrecen 2007, {{ISBN |978-963-596-691-2}}, 381–383. o.</ref> feladta a honvéd hadsereg Komárom körüli összpontosításának tervét és elhatározta, hogy a fő erőket [[Szeged]] környékén vonja össze. A határozat meghozatalában csak szolgálaton kívüli, illetve békebeosztásban lévő tábornokok vettek részt, a döntést az egy személyben fővezér és hadügyminiszter [[Görgei Artúr]] nélkül hozták meg, így Kossuth joggal tartott Görgei esetleges ellenkezésétől. Ezért került a küldöttségbe Csányi László miniszter, akit Görgei apjaként tisztelt, és Aulich Lajos, akinek katonai szaktudását Görgei igen nagyra értékelte. A küldöttség harmadik tagja, Kiss Ernő nyílt rendeletet kapott, amely felhatalmazta a fővezérség átvételére és a sereg Szegedre vezetésére, abban az esetben, ha Görgei megtagadná a határozat teljesítését. A június 29-én éjfél körül gőzhajóval Görgei komáromi főhadiszállására induló küldöttség Csány és Aulich személyének köszönhetően sikerrel járt. ''„Csány és Aulich [...] – hála sokszorosan bizonyított nemes gondolkozásmódjuknak és tetteiknek – oly nagy mértékben élvezték bizalmamat, [...] Mindezeknél fogva a kormány küldötteinek őszintén megígértem, hogy a minisztertanács határozatát a lehető leggyorsabban követni fogom.”''<ref>[[Görgey Artúr]]: ''[http://mek.oszk.hu/04700/04739/html/index.htm Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben]'', [[Görgey István]] fordítását átdolgozta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta [[Katona Tamás (történész)|Katona Tamás]], Budapest, 2004, [http://mek.oszk.hu/04700/04739/html/gorgey2025/gorgey2025.html Huszonötödik fejezet]</ref> A fővezér és hadügyminiszter azonban nem állta meg, hogy a szinte csak hátrányokkal járó haditerv pártolásáért Aulichra megjegyzést ne tegyen. A főhadiszálláson lévő [[Ludvigh János]] kormánybiztos visszaemlékezései szerint ''„Görgei ellenvetéseitől Csány engesztelő szavára elállott ugyan, de nem anélkül, hogy Aulichnak pár csípős megjegyzést ne tett volna, csudálkozását kifejezvén, hogy ő, Aulich, mint tapasztalt katona ily szökési tervbe bele tudott egyezni.”''<ref>Ludvigh János: ''Jegyzetek 1848-49-ről'', in: ''Szószék és csatatér. Politikusi visszaemlékezések és naplók 1848-49-ből'', sajtó alá rendezte: Hermann Róbert, Budapest, 2000., {{ISBN |963-506-365-9}}, 402. o.</ref> A küldöttség Görgei szóbeli ígéretével visszatért a fővárosba. Kossuth azonban a szóbeli ígéret után kapta meg Görgeinek egy, a küldöttséggel való tárgyalás előtt megírt levelét, melyben a tábornok arról írt, hogy seregével továbbra is Komárom környékén szándékozik maradni. Kossuth Lajos ezt a levelet tévesen a szóbeli ígéret felmondásának tekintette. A tévedés a szabadságharc további menetét befolyásoló, hibás döntéseket eredményezett. Kossuth leváltotta Görgeit a fővezéri posztról és helyére [[Mészáros Lázár]] volt hadügyminisztert nevezte ki.<ref>Hermann Róbert: ''Mészáros Lázár altábornagy fővezérsége (1849. július 1. – 1849. július 30.)'', in: ''Mészáros Lázár emlékezete'', szerkesztette: Kőhegyi Mihály és Merk Zsuzsa, Baja, 1993, {{ISBN |963-014-862-5}}, 52. o.</ref> Görgei ''„Legyen hadügyminiszter, de fővezér egy pillanatig sem lehet tovább.”'', írta a kormányzó elnök Klapka Györgynek július 1-jén.<ref>[[Klapka György (tábornok)|Klapka György]]: ''Emlékeimből'', sajtó alá rendezte Katona Tamás, Budapest, 1986, {{ISBN |963-153-182-1}}, 156 o.</ref> Kossuth tehát a kormányban akarta tartani Görgeit, a hadügyminiszterségről azonban a tábornok maga mondott le július 4-én, és lemondását a július 5-ei minisztertanács el is fogadta.<ref>Hermann Róbert: ''Görgei Artúr, a katona és a politikus'', in: ''A magyar történelem vitatott személyiségei'', [[Magyar Történelmi Társulat]], 2005, {{ISBN |963-094-654-8}}</ref> A kormányban Görgei utódaként olyan hadügyminiszterre volt szükség, aki hozzáértése mellett megfelelő tekintéllyel is rendelkezik ahhoz, hogy a kormány hadügyi döntéseit a tábornoki karral elfogadtassa. Így esett a választás – Mészáros Lázár javaslata nyomán – Aulich Lajosra, aki a felkérést el is fogadta és 1849. július 14-étől a magyar kormány hadügyminisztere lett.

Aulich Lajos a hadügyminiszteri poszt ellátására alkalmasnak bizonyult, azonban képességei kibontakoztatására nem sok ideje maradt. Működésének megkezdésekor a kormány székhelye már [[Szeged]] volt. Itt egyszerre kellett a hadügyminisztérium munkájának újraindításával és a város környékén összpontosított alakulatok ellátásával és elhelyezésével foglalkoznia. A válságos katonai helyzetben igyekezett menteni a menthetőt, hadrendi számmal látta el a Szegeden nagy számban megjelenő töredék alakulatokat, a táborkari iroda szerepének erősítésével próbálta összehangolni a hadszíntéri parancsnokok gyakran egymásétól szögesen eltérő terveit, és elődeihez hasonlóan ő is kísérletet tett a [[1848–1849-es honvédsereg|honvéd hadsereg]] hadrendi egységesítésére.<ref>Hermann Róbert: ''Az áprilisi törvények hadügyi rendelkezései, a hadügyminisztérium és a katonai közigazgatás a szabadságharc idején'', in: Bona Gábor (szerk.): ''A szabadságharc katonai története'', Budapest, 1998, {{ISBN |963-327-301-3}}, 51–52. o.</ref>

Jó szervezőnek bizonyult, figyelme a hadviseléssel kapcsolatos minden részletre kiterjedt. Rendeletei humanizmusáról és a forradalmi eszmék iránti mélységes elkötelezettségéről tanúskodnak. ''„... A jelen szabadságharczainkban éltöket oly hősies elszántsággal feláldozó honvédek sebesülésük esetében a hálás hontól a legnagyobb figyelmet és ápolást méltán igényelhetik...”'',<ref>[[Vasvári Jenő]]: ''Az 1848-as szabadságharc tábori kórházai'', in: ''[http://mek.oszk.hu/05100/05112/ A szabadságharc egészségügye és honvédorvosai]'', sajtó alá rendezte: [[Gazda István]], Budapest, 2000, {{ISBN |963-927-605-7}}</ref> fejezi ki egyik utasításában. [[július 22.|Július 22-én]] hadparancsban írta elő ''„...a magyar hadsereg összes parancsnokainak s mindenféle katonai elöljáróknak, miszerint parancsaik alatt álló idegen ajkú vitézeinket, tótokat, ráczokat, oláhokat stb. emberséges bánásmód által inkább ügyünknek megnyerni, s nemzetiségünkhöz édesgetni iparkodjanak, sem mint nemzetiségöket szidalmazzák...”'', hiszen „''...Rácz s oláh atyánkfiai, kik velünk harczolnak, gyermekei, szülöttei ugyanazon hazának, melynek mi; s tehetnek-e róla, hogy testvéreik ellenünk fegyvert fogtak a szabadság megdöntésére? Ők vérökkel mossák le magukról testvéreik gyalázatát.”''<ref>[[Szilágyi Sándor (történész)|Szilágyi Sándor]]: ''A magyar forradalom férfiai 1848/49-ből'', Pest, 1850, 113–114. o.</ref>

Aulich miniszteri teendőinek ellátása mellett feladatának tekintette, hogy a magyar felső hadvezetésben tapasztalható ellentéteket, elsősorban a Kossuth Lajos és Görgei Artúr között fennálló ellentétet kiegyenlítse. Számos tábornoktársával ellentétben változatlanul hitt Görgei szándékainak tisztaságában és hadvezéri képességeiben, így meggyőződése volt, hogy egy Kossuth–Görgei találkozó tisztázhatja a félreértéseket. [[július 24.|Július 24-én]] ő is aláírta Kossuth Görgeinek küldött, személyes találkozóról szóló utasítását, majd el is kísérte a kormányzót a nem veszélytelen útra. A találkozó helyét [[Karcag]] környékén jelölték ki, Görgeinek azonban az orosz csapatok váratlan tiszai átkelése miatt vissza kellett térni hadseregéhez és a találkozó nem jöhetett létre.<ref>[[Kossuth Lajos]]: ''Írások és beszédek 1848–1849-ből'', sajtó alá rendezte: Katona Tamás, Budapest, 1987, {{ISBN |963-074-396-5}}, 491. o.</ref>

A kormány és a képviselőház 1849. augusztus 1-jén Aradra tette át székhelyét. A szintén áttelepült hadügyminisztérium osztályainak egy része azonban nem Aradon, hanem Lugoson működött. Komolyabb tevékenységet már csak a táborkari és a kinevezési ügyeket intéző osztály fejtett ki. Aulich az aradi végnapokban, számos tiszttársához hasonlóan, hitelt adott azoknak a reményeknek, amelyeket az orosz tárgyalópartnerek nem hivatalos célzásai ébresztettek a tisztikarban, így jóhiszeműen javasolta Vukovics Sebővel és Csány Lászlóval együtt ő is Kossuthnak, hogy a teljes főhatalmat adja át Görgeinek. Részt vett a kormány utolsó, 1849. augusztus 10-ei ülésén,<ref>Hermann Róbert: ''Minisztertanács, Arad, 1849. augusztus 10.'', História, 1988, 2–3. szám</ref> majd augusztus 11-én lemondott a hadügyminiszterségről. Ezután csatlakozott Görgei hadseregéhez és azzal együtt a [[Világosi fegyverletétel|szőlősi síkon]] tette le a fegyvert. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a volt honvédtisztek nem léphetnek orosz szolgálatba és kiadják őket az osztrákoknak, már neki sem voltak további sorsát illetően illúziói. Degré Alajos visszaemlékezései szerint, ''„Függni fogunk, uraim, mindnyájan függni fogunk. Én ismerem Ausztriát”'',<ref>[[Degré Alajos (ügyvéd)|Degré Alajos]]: ''Visszaemlékezéseim'', sajtó alá rendezte: Ugrin Aranka, Budapest, 1983, {{ISBN |963-152-317-9}}</ref> mondta a szabadságharc utolsó hadügyminisztere.

* [[Kedves Gyula]]: ''Aulich Lajos'', In: [[Hermann Róbert]] (szerkesztette): ''Vértanúk könyve'', Budapest, 2007, {{ISBN |978-963-983-901-4}}, 89–94. o.

* [[Csorba László]]: ''A tizenhárom aradi vértanú'', Budapest, 1989, {{ISBN |963-243-386-6}}, 154–169. o.