„Itália egyesítése” változatai közötti eltérés
| [nem ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló |
|||
1. sor:
'''Itália egyesítése''' az a történelmi folyamat, melynek során a középkor óta széttagolt itáliai államok - a 19. század forradalmi mozgalmai és nemzetközi konfliktusai során - a Szárd Királyság vezetésével létrehozták az egységes [[Olaszország]]ot.
== A kiindulópontok ==
[[kép:Francesco Hayez 041.jpg|thumb|left|180px|[[Camillo Benso di Cavour]] szárd–piemonti miniszterelnök]]
[[kép:Italy unification 1815 1870.jpg|thumb|right|Az egységes Olaszország kialakulása]]
[[1848]]–[[1849]]-ben nem sikerült az egységes [[Olaszország]] megteremtése. Úgy nézett ki, hogy igazolódtak [[Klemens Wenzel Lothar von Metternich|Metternich kancellár]] szavai: ''„[[Itália]] nem több, mint földrajzi fogalom”.'' A forradalmakat azonban nem lehetett meg nem történtté tenni. A katonai vereségek ellenére talpon maradt a [[Szárd Királyság]], hadseregével együtt. Itt továbbra is hatályban maradt a [[Károly Albert szárd–piemonti király|Károly Albert király]] által 1848-ban kiadott liberális alkotmány ''(Statuto albertino).'' A katonai vereségek nyomán lemondott Károly Albert fia, [[II. Viktor Emánuel olasz király|II. Viktor Emánuel]] követte, aki [[1852]]-ben [[Camillo Benso di Cavour]] grófot nevezte ki miniszterelnökévé. [[Szárd Királyság|Szárd–Piemont]]ban a polgárosodás és a dinasztia hatalmi érdekei egybeestek, mindenki számára egyértelmű volt, hogy a fő ellenség az [[Habsburg Birodalom|Osztrák Császárság]]. A Szárd Királyság 1849 után is szembeszállt [[Bécs|Béccsel]], befogadta az üldözött nemzeti politikusokat, sőt a külföldieket is. A vezetők felismerték a történelmi lehetőséget az itáliai államoknak II. Viktor Emánuel koronája alatt történő egyesítésére.
== Cavour fellépése ==
Politikai végcéljának az egységes [[Olaszország]] megteremtését tekintette. Világosan látta, hogy ennek útjában elsősorban az [[Osztrák Császárság|Ausztria]] áll. Nem tartotta megvalósíthatónak az önfelszabadítás eszméjét, amelynek követői úgy vélték, az itáliai államok csupán saját erejükre támaszkodva, önállóan is megvalósíthatnák az egyesítést ''(„Italia fará da se – Itália maga is megteszi”).'' Cavour jól tudta, hogy ehhez az európai nagyhatalmak támogatását is meg kell szereznie. Az egységes Olaszország megteremtését jelentős részben külső diplomáciai segítséggel kívánta végigvinni.
== Az Ausztria elleni második háború (1859–1860) ==
{{Bővebben|Szárd–francia–osztrák háború}}
A [[krími háború]] alkalmat kínált a [[Szárd Királyság]] számára, hogy kilépjen a nemzetközi porondra. [[Camillo Benso di Cavour|Cavour]] {{formatnum:15000}} katonát küldött [[1855]]-ben a Krímbe. A párizsi békekonferencián így ott lehetett ő is. Szerette volna elérni, hogy megkapja a Pármai és a Modenai Hercegséget és hogy a franciák és az osztrákok vonják ki a csapataikat Itáliából. Végül csak a [[Pápai Állam]]ban és a [[Bourbon-ház|Bourbonok]] koronája alá tartozó államokban (a [[Két Szicília Királysága|Nápoly–Szicíliai Királyság]]ban és a [[Pármai Hercegség]]ben) folytatott rossz kormányzás elítélését sikerült kimondatnia, Itáliában azonban megnőtt [[Szárd Királyság|Piemont]] tekintélye.
A háború [[1859]]. [[április 26.|április 26]]-án kezdődött. Az osztrákok hadvezére, [[Gyulai Ferenc (katonatiszt)|Gyulai Ferenc]] táborszernagy gyors támadással szerette volna szétverni az szárd haderőt, még a franciák megérkezése előtt. A piemontiak azonban kitértek az osztrákok elől dél felé. Közben a francia haderő is megérkezett, és megmozdultak a közép-itáliai államok is. [[1859]]. [[április 27.|április 27]]-én [[II. Lipót toszkánai nagyherceg|II. Lipót]] elmenekült [[Firenze|Firenzéből]], ahol ideiglenes kormány alakult, amely kimondta [[Toszkána]] Szárd–Piemonthoz csatolását.. [[Június 13.|Június 13]]-án felkeltek a [[modena]]iak, akik szintén csatlakoztak Piemonthoz. Ugyanezt tette [[június 29.|június 29]]-én [[Parma|Párma]] is.
A háború döntő csatáit [[Magentai csata|Magentánál]] ([[1859]]. [[június 4.]]) és [[Solferinói csata|Solferinónál]] ([[1859]]. [[június 24.]]) vívták meg. Magentánál a franciák megverték az osztrákokat, és bevonultak [[Milánó]]ba, a solferinói véres csatában is visszavonulásra késztették a 29 éves [[I. Ferenc József magyar király|Ferenc József császár]] vezette osztrákokat. [[III. Napóleon francia császár|III. Napóleon császár]] azonban megelégelte a háborút, és rádöbbent, hogy olyan [[Olaszország]] van születőben, amely [[Franciaország]] vetélytársa lehet a [[Földközi-tenger]] térségében. Így [[1859]]. [[július 8.|július 8]]-án [[Villafrancai fegyverszünet|Villafrancában]] megállapodott Ferenc Józseffel a fegyverszünetről és az előzetes békefeltételekről. A békekötés [[november 10.|november 10]]-én történt meg [[Zürichi béke|Zürichben]], olyan feltételek mellett, mintha az osztrákok győztek volna. Ausztria megtarthatta [[Velence (megye)|Velencét]], [[Lombardia|Lombardiát]] átadta Franciaországnak. A békekötés kimondta, hogy a közép-itáliai államok nem csatlakozhatnak [[Piemont]]hoz. A békét [[II. Viktor Emánuel olasz király|II. Viktor Emánuel]] is elfogadta, [[Camillo Benso di Cavour|Cavour]] tiltakozásul lemondott.
Azonban a közép-itáliai államok Piemonthoz való csatlakozását nem lehetett meg nem történtté tenni. [[1859]] [[november]]ében [[Modena]], [[Parma]] és [[Romagna]] egyesült, majd [[1860]]. [[március 18.|március 18]]-án Emilia is kimondta csatlakozását [[Piemont]]hoz. [[1860]]. [[március 22.|március 22]]-én [[Toszkána|Toscana]] ugyanígy tett. A miniszterelnökként visszatért Cavournak sikerült elismertetnie III. Napóleonnal a közép-itáliai államok csatlakozását Piemonthoz. Ennek fejében át kellett adnia Franciaországnak [[Nizza|Nizzát]] és [[Savoyai Hercegség|Savoyát]].
[[1860]] tavaszán a mérsékelt liberálisok nem gondolták, hogy a Savoyai-ház királyságát egyesíteni lehetne Dél-Itáliával is. Tőlük függetlenül ezt tervezték a hazaszeretettől fűtött polgári demokratikus erők, az észak- és közép-olaszországi kis- és középpolgárság különféle rétegeiből kikerült fiatalok.
== Garibaldi és a Mille: Dél-Itália egyesítése az ország többi részével (1860–1861) ==
[[kép:Giuseppe Garibaldi (1866).jpg|left|thumb|200px|[[Giuseppe Garibaldi]]]]
Ezeknek a hazafiaknak [[Giuseppe Garibaldi]] volt a vezérük. Garibaldi külsőleg inkább franciának nézett ki. Iskolázatlan tengerészként kezdte, majd belépett a republikánus [[Giuseppe Mazzini|Mazzini]] [[Ifjú Itália]] szervezetébe. Belépett a piemonti hadiflottához, ahol összeesküvés vádjával halálra ítélték. [[Dél-Amerika|Dél-Amerikába]] menekült, ahol részt vett a függetlenségi harcokban, így már [[1848]] előtt legenda lett belőle Itáliában, amit 1848-49-ben a [[Római Köztársaság (1848)|Római Köztársaság]] katonai erőit irányítva megerősített. A forradalom leverése után külföldre menekült. [[1859]]-ben felajánlotta kardját [[II. Viktor Emánuel olasz király|Viktor Emánuelnek]], de hűvösen fogadták.
[[1860]]. [[május 6.|május 6]]-án Garibaldi 1089 vörös inges emberével elindult [[Genova|Genovából]], hogy felszabadítsa dél-itáliai honfitársait. Május 11-én szálltak partra [[Marsala|Marsalában]], és megindultak [[Palermo]] felé. Garibaldi a következőket mondta: ''„Itt most vagy megteremtjük Olaszországot vagy meghalunk”.'' [[1860]]. [[június 6.|június 6]]-án elfoglalták Palermót, majd [[1860]]. [[június 21.|június 21]]-én Milazzónál legyőzték a Bourbon királyi sereget. 1860. [[augusztus 20.|augusztus 20]]-án Garibaldi átkelt [[Szicília|Szicíliából]] [[Calabria|Calabriába]], majd [[szeptember 7.|szeptember 7]]-én bevonult [[Nápoly]]ba. Ezután [[Róma]] elfoglalását tervezte.
[[Camillo Benso di Cavour|Cavour]] vegyes érzelmekkel fogadta a hódítások hírét. Nem akarta, hogy a republikánus érzelmű Garibaldi [[IX. Piusz pápa]] ellen induljon, ezáltal alkalmat adva Ausztriának, Franciaországnak, az európai konzervatív monarchiáknak, hogy fegyveres erejükkel az egyház védelmére keljenek.
[[1860]]. [[szeptember 11.|szeptember 11]]-én megindult a piemonti sereg, benyomult az [[Pápai Állam|Egyházi Állam]]ba, részben azért, hogy megelőzze Garibaldit, és megmentse a pápát, részben azért, hogy területeket vegyen el a Pápai Államtól. Viktor Emánuel el is ragadta [[Emilia|Emiliát]], [[Romagna|Romagnát]], [[Marche|Marchét]] és [[Umbria|Umbriát]], csak [[Lazio]] tartomány és [[Róma]] maradt a Pápai Állam fennhatósága alatt. [[Szeptember 18.|Szeptember 18]]-án a szárd–piemonti haderő szétverte a pápai fősereget, [[október 1.|október 1]]-jén pedig döntő csapást mért a [[Két Szicília Királysága|nápoly–szicíliai királyi]] seregre. A Garibaldi-kérdés megoldását a király vállalta magára. [[Október 26.|Október 26]]-án találkozott vele Teanónál. Viktor Emánuel megköszönte Garibaldi szolgálatait és elbocsátotta őt.
Az [[1860]]. [[október 21.|október 21]]-én megrendezett népszavazás eredménye alapján Dél-Itália is csatlakozott a [[Szárd Királyság|Szárd–Piemonti Királyság]]hoz. [[Savoyai Hercegség|Savoya]] tartományt viszont, a [[Savoyai-ház]] törzsbirtokát a katonai segítség fejében át kellett engedni [[III. Napóleon francia császár|III. Napóleon]]nak. A [[Torino|Torinó]]ban összeült olasz parlament [[1861]]. [[április 27.|április 27]]-én [[II. Viktor Emánuel olasz király|II. Viktor Emánuelt]] az egyesült [[Olaszország]] királyává kiáltotta ki. A király [[Camillo Benso di Cavour|Cavour]]nak adott kormányalakítási megbízást, ő azonban nemsokára, [[június 6.|június 6]]-án meghalt.
[[kép:1866 prinz-friedrich-karl-bei-koeniggraetz 1b-640x428.jpg|thumb|right|A königgrätzi csata: Frigyes Károly porosz herceg üdvözli katonáit.]]
== Az Ausztria elleni harmadik háború (1866) ==
{{Bővebben|Porosz–osztrák–olasz háború}}
Az olasz királyi udvar és a kormánykörök a ''[[Risorgimento]]'' kiteljesítését a kedvező nemzetközi körülmények kialakulásától tették függővé. A hazafiak egy része nem akart várni. [[1862]]-ben Garibaldi az élükre állt, ''„Roma o morte” (Róma vagy halál)'' jelszóval Róma ellen indult. [[Aspromonte|Aspromonténál]] (1862. [[augusztus 29.]]) azonban az olasz királyi hadsereg szétverte őket, maga [[Giuseppe Garibaldi|Garibaldi]] is megsebesült.
Az országgyarapítás folytatásához 1866-ban, a [[Porosz–osztrák–olasz háború|porosz–osztrák háború]] kitörésekor alakult ki újabb kedvező nemzetközi helyzet. [[Otto von Bismarck|Bismarck kancellár]]nak érdeke volt az olasz terjeszkedési törekvések támogatása, hiszen így két tűz közé szoríthatta ellenfelét, [[Habsburg Birodalom|Osztrák Császárság]]ot. [[1866]]. [[április 8.|április 8]]-án [[Porosz Királyság|Poroszország]] és Olaszország katonai szerződést kötött, amelyben az Olasz Királyság kötelezte magát, hogy a porosz–osztrák háború kitörésekor hadat üzen Ausztriának. Cserébe Bismarck [[Veneto]] tartományt Olaszországnak ígérte. Az egyezséget betartották. Az osztrákok június 24-én [[Custozzai csata (1866)|Custozzánál]] megverték ugyan az olasz haderőt, a poroszok azonban [[július 3.|július 3]]-án [[Königgrätzi csata|Königgrätznél]] súlyos vereséget mértek az az osztrák fő haderőre. A [[Prágai béke (1866)|prágai béke]]szerződés, majd az ennek nyomán [[1866]]. [[október 3.|október 3]]-án [[Bécs]]ben aláírt olasz–osztrák békeszerződés Olaszországnak ítélte Friuli és Veneto tartományt, [[Velence (Olaszország)|Velence]] városával együtt.
== Róma elfoglalása ==
[[1867]]-ben [[Giuseppe Garibaldi|Garibaldi]] másodszor tett kísérletet [[Róma]] elfoglalására. A Pápai Államot védő francia császári katonák és a pápai erők azonban [[november 3.|november 3]]-án Mentanánál legyőzték.
Róma elfoglalásához [[1870]]-ben érett meg a helyzet, amikor a [[porosz–francia háború]] miatt a franciák kivonták csapataikat a városból. Az olasz kormány csak azután döntött a [[Pápai Állam]] egészének [[annexió|annektálásáról]], amikor már megérkezett a franciák [[sedani csata|sedani]] vereségének híre, de még mindig hagyott lehetőséget [[IX. Piusz pápa|IX. Piusz]]nak az erőszak kikerülésére, a harc nélküli megadásra. A pápa azonban hajthatatlan maradt. A pápai hadsereg szeptember első felében visszavonult Róma falai mögé, a királyi hadsereg [[szeptember 20.|szeptember 20]]-án a [[Porta Pia|Porta Piánál]] betört Rómába. A pápai véderő svájci katonái megadták magukat. IX. Piusz pápa bezárkózott a [[Vatikán]]ba, és a hódítók foglyának minősítette magát. Róma elfoglalásával véget értek a ''[[Risorgimento]]'' fegyveres harcai, további európai terjeszkedésre már csak az [[első világháború]] adott alkalmat.
II. Viktor Emánuel király teljes érzéketlenséget mutatott Róma varázsa iránt, csak [[1871]]. [[június 2.|június 2]]-án helyezte át székhelyét Firenzéből, az egyesített Olasz Királyság első, átmeneti fővárosából Rómába, és rendezkedett be a [[Quirinale-palota|Quirinale-palotában]].
== Források ==
* Vadász Sándor (szerk.): ''19. századi egyetemes történelem 1789-1914,'' második, átdolgozott, bővített kiadás, Korona, Budapest, 2005. {{ISBN|963-9036-60-9}}
{{Portál|Történelem}}
{{DEFAULTSORT:Olaszorszagegyesitese}}
[[Kategória:Olaszország történelme|egyesites]]
[[Kategória:A Pápai Állam háborúi]]
[[Kategória:A Habsburg Birodalom háborúi]]
[[Kategória:Franciaország háborúi]]
[[Kategória:A Szárd–Piemonti Királyság háborúi]]
| |||