„Második római–makedón háború” változatai közötti eltérés

{{csata infobox|név=második római–makedón háború|konfliktus=[[római–makedón háborúk]]|időpont=[[i. e. 200]]–i. e. 197|197]]|helyszín=[[Illíria]], [[Makedónia]], [[Epirusz (történeti régió)|Epirusz]], [[Thesszália]]|eredmény=Róma és szövetségeseinek győzelme|egyik fél=[[File:Vexilloid of the Roman Empire.svg|20px12px]] [[Római Köztársaság|Róma]]{{-}}[[Pergamon|Pergamoni Királyság]]{{-}}[[Aitól Szövetség]]{{-}}[[Rodosz (település)|Rodosz]]{{-}}[[Athén]]{{-}}[[Akháj Szövetség]]{{-}}[[Illír Királyság (ókor)|Illír Királyság]]{{-}}[[Dardán Királyság]]|másik fél=[[File:Vergina Sun - Golden Larnax.png|20px12px]] [[Makedónia|Makedón Királyság]]|parancsnokok1=[[File:Vexilloid of the Roman Empire.svg|20px12px]] [[Publius Sulpicius Galba Maximus|Sulpicius Galba]] {{small|({{ie|200–199}})}}, [[Titus Quinctius Flamininus|Quinctius Flamininus]] {{small|({{ie|198–197}})}}|parancsnokok2=[[File:Vergina Sun - Golden Larnax.png|20px12px]] [[V. Philipposz makedón király|V. Philipposz]] }}

A '''második római-makedón háború''', informálisabb szóhasználatban '''második makedón háború''' vagy '''második makedóniai háború''' a [[Római Köztársaság]] és szövetségesei ([[Aitól Szövetség]], [[PergamonAttalida finasztia|Pergamoni Királyság]], [[Rodosz (település)|Rodosz]], [[Athén]] stb.) [[{{ie|200}}]] és [[i. e. 197|197]] között zajló háborúja volt az [[V. Philipposz makedón király|V. Philipposz]] vezette [[Makedónia|Makedón Királyság]] ellen. A két nagyhatalom közötti korábbi összecsapás, az [[első római–makedón háború]] csupán néhány évvel korábban, {{ie|205-ben}} zárult le, és az újabb konfliktusra azt követően került sor, hogy Róma katonai erőforrásai felszabadultak az {{ie|201-ben}} győzelemre vitt [[második pun háború]] után. Az {{ie|200-ban}} elindított háború hadszíntere az első két évben Dél-Illíria és a makedóniai határvidék volt. A rómaiak elfoglalták [[dasszaréták|Dasszarétiát]], majd nyugati irányból, míg a velük szövetséges [[illírek]] és [[dardánok (Balkán)|dardánok]] északnyugatról és északról támadták Makedóniát. Kitörési pontot keresve V. Philipposz hadseregével az [[Vjosa|Aóosz]] völgyén keresztül [[Epirusz (történeti régió)|epiruszi]] területre vonult, az ott kibontakozó [[aóoszi csata|aóoszi csatát]] azonban elvesztette. Makedónia már e vereség után is kereste a béke lehetőségeit, de a következő évben [[Thesszália|Thesszáliában ]] megvívott [[künoszkephalóni csata|künoszkephalóni ütközetben]] rájuk mért megsemmisítő vereség végleg eldöntötte a háború kimenetelét.

A Római Köztársaság az [[első római–illír háború]] ({{ie|229–228}}) megnyerésével vetette meg a lábát a [[Balkán-félsziget]] délnyugati partvidékén, amikor [[Apollónia (Illíria)|Apollónia]] és [[Epidamnosz]] térségében megszervezte a [[protektorátus]]a alatt álló [[illíria]]i területeket. Bár az elkövetkező évtizedekben a [[Földközi-tenger]] nyugati medencéjének hegemóniájáért folyó harc, a [[pun háborúk]] kötötték le Róma erőforrásait, időközben keleti kereskedelmi és geopolitikai érdekeit is egyre inkább sértették [[V. Philipposz makedón király]] területszerző hódításai. Amikor V. Philipposz a [[szövetséges háború]]{{Wd|Q1006077}} ({{ie|220–217}} után Róma illíriai érdekeltségeit fenyegette, kitört az [[első római–makedón háború]] ({{ie|214–205}}). A csaknem egy évtizedig elhúzódó katonai konfliktus Róma és szövetségesei győzelmével zárult, de az {{ie|205-ös}} [[phoinikéi béke]] feltételei csupán konzerválták az erőviszonyokat, deés nem vették elejét a makedón uralkodó hatalmi törekvéseinek.{{refhely|Polányi 1978|:248–249.;|Wilkes 1992|:165–166.;|Ceka 2013|:185–186.}}

Rómának sürgetőbb volt a még mindig zajló [[második pun háború]] lezárása, V. Philipposz pedig [[Aitól Szövetség|aitól]] és [[Dardán Királyság|dardán]] területeket hódított meg, és ismét rátette a kezét [[Illíria]] déli vidékeire, [[dasszaréták|Dasszarétiára]] és [[parthinok|Parthiniára]]. Figyelme ezt követően Kis-Ázsia felé fordult. Amikor {{ie|202-ben}} a [[Márvány-tenger]] partján fekvő, az Aitól Szövetséghez tartozó városok ellen indított hadjáratot, az aitólok, akhájok, athéniak, pergamoniak, rodosziak egyszerre Makedóniában látták a legfőbb ellenségüket, aki biztonságukat és kereskedelmi érdekeiket is veszélyezteti. A hellén világ népeit összefogó koalíció szervezőmunkáját elsősorban [[I. Attalosz pergamoni király]] vállalta magára.{{refhely|Polányi 1978|:248–249.;|Kertész 1983|:176–177.;|Wilkes 1992|:149.;|Ceka 2013|:209.}} Bár az aitólok Rómát is igyekeztek bevonni a szervezkedésbe, a Római Köztársaság részvételéről ekkor még szó sem lehetett: Róma a mindent eldöntő [[zamai csata|zamai ütközetre]] készült a punok ellen (emellett pedig nehezteltekneheztelt is az aitólokra az {{ie|206-os}} aitól–makedón különbéke miatt). Végül, a pergamoni és rodoszi gályákból felállt flotta {{ie|201}} júliusában [[Híosz (sziget)|Khiosz szigeténél]]{{Wd|Q160483}} vereséget mért a makedónokra, majd {{ie|201/200}} telén blokád alá vontákvonta a makedón kézen lévő [[kária]]i{{Wd|Q193214}} [[Bargülia]]{{Wd|Q808168}} városát. A szárazföldön azonban számukra kedvezőtlenül alakultak a dolgok: a makedónok feldúlták a Pergamon Királyság nagy részét, és a megerősített főváros bevételére is kísérletet tettek. Az ostromot végül feladták, és miután flottájaflottájuk is áttörte a bargüliai hajózárat, a makedónok hazatértek.{{refhely|Kertész 1983|:177–178., 186.}}

I. Attalosz vezetésével, Pergamon, Rodosz és Athén részvételével eddigre formálisan is létrejött a makedónellenes koalíció magja. Időközben {{ie|201-ben}} Róma győzelmével lezárult a második pun háború is, azonban Róma hajlandósága egy újabb háborúban való részvételre erősen kétséges volt. Annál is inkább, mert a növekvő birodalom katonai potenciálját részben továbbra is lekötötte a [[Hispania|hispániai]] területeinekterületek védelme, illetve a [[Pó]] menti [[gallok]] elleni folyamatos készültség. Elsőrendű érdeke volt tehát minél átfogóbb szövetség részeként belebonyolódni egy újabb katonai konfliktusba. Hogy maguk mellé állítsák, egy pergamoni–rodoszi követség utazott Rómába, és tárgyalásokat folytatott a [[senatus|szenátussal]]. Az ókori történeti munkák szerint a szenátus eleinte a háború erkölcsi vonatkozásait fontolgatta, azaz hogy amennyiben az első római–makedón háborúban a hellének katonailag támogatták őket, most ők sem tagadhatják meg a segítséget. A háttérben nyilván ennél pragmatikusabb indokokat is latolgattakszámba vettek, hiszen Róma minden bizonnyal geopolitikai és kereskedelmi érdekeireérdekeikre nézve is minden bizonnyal sérelmesnek tartottatartották a makedón király háborúskodását. Emellett a nagy ellenféllel, [[Hannibál (karthágói hadvezér)|Hannibállal]] korábban szövetséget kötött V. Philipposz megbüntetésének vágya is szerepet játszhatott döntésükben. A [[római népgyűlések|római népgyűlés]] ugyan {{ie|201/200}} fordulóján nem szavazta meg a hadüzenetet, a szenátus azonban a háttérben a háborúra készülődött. Egyelőre diplomáciai úton kívánták kiterjeszteni a szövetségesek körét, valamint jobb belátásra bírni V. Philipposzt. Nem sokkal később Athénba utazott a szenátus által kijelölt három római követ – [[Gaius Claudius Nero]]{{Wd|Q441191}}, [[Marcus Aemilius Lepidus (i. e. 187)|Marcus Aemilius Lepidus]]{{Wd|Q319561}} és [[Publius Sempronius Tuditanus]]{{Wd|Q935520}} –, ahol megindultak a tárgyalások I. Attalosszal, valamint az athéniak és a rhodosziakrodosziak követeivel. A megbeszélések eredményeként ultimátumot intéztek a makedón királyhoz, hogy a háborúskodást függessze felfelfüggessze és fizessen jóvátételt Pergamonnak. V. Philipposz érdemi válasz helyett megindította a kis-ázsiai [[Abüdosz (Müszia)|Abüdosz]]{{Wd|Q336446}} ostromát. [[Titus Livius]] történeti munkája szerint ez végképp felingerelte a római szenátust, és noha a hadüzenet pontos ideje nem ismert, annyi bizonyos, hogy {{ie|200}} tavaszán, de legkésőbb kora nyarán Róma már hadiállapotban állt.{{refhely|Kertész 1983|:178., 186–188., 191.;|Cabanes 1988|:304.}}

A makedónellenes front azonban még nem volt teljes: az {{ie|206-ban}} Makedóniával különbékét kötő, majd {{ie|202-ben}} Róma beavatkozását kérő Aitól Szövetség még nem határozta el, melyik oldalon száll be a háborúba. Fővárosukban, [[Naupaktosz]]ban{{Wd|Q782278}} került sor az Aitól Szövetség gyűlésére, amelyen a makedónok, a rómaiak és az athéniak követei is megjelentek, hogy szónoklataikkal a maguk oldalára állítsák az aitólokat. Számukra eredménytelenül ért véget a gyűlés: az aitólok ugyanis ekkor még a semlegesség mellett döntöttek, és I. Attalosz közbenjárására volt szükség ahhoz, hogy az aitólok végül mégis Róma mellett köteleztékkötelezzék el magukat. Az előrehaladott korú pergamoni király a későbbiekben is fáradhatatlanul szervezte a háttérben a szövetséges erőket: a háború második évében, {{ie|199-ben}} az [[Akháj Szövetség]]et is a makedónellenes táborba csábította. A halál is akkor érte {{ie|197-ben}}, amikor éppen a [[Boiót Szövetség]] képviselőivel tárgyalt a háborúban való részvételük feltételeiről. I. e. 200-ra mindenesetre felállt a koalíció, és reményeiket táplálhatta az a körülmény, hogy Makedónia szövetségese, [[III. Antiokhosz szeleukida uralkodó]] tüntetően távol tartotta magát a konfliktustól.{{refhely|Kertész 1983|:188–192.}}