„Spartakus-szövetség” változatai közötti eltérés

1914 augusztus 4-én Rosa Luxemburg kezdeményezésére néhány háborúellenes szocialista gyűlt össze, – [[Hermann Duncker]], [[Hugo Eberlein]], [[Julian Marchlewski]], [[Franz Mehring]], [[Ernst Meyer]] és [[Wilhelm Pieck]], – hogy megvitassák mit tehetnének a kialakult rendkívüli helyzetben. A következő héten az alábbiak csatlakoztak még a csoporthoz: [[Martha Arendsee]], [[Fritz Ausländer]], [[Heinrich Brandler]], [[Kate Duncker]], [[Otto Gabel]], [[Otto Geithner]], [[Leo Jogiches]], [[Karl Liebknecht]], [[August Thalheimer]] és [[Bertha Thalheimer]]. A tömörülés ''Internacionálé Csoportnak'' (Gruppe Internationale) nevezte magát. A [[Németország Szociáldemokrata Pártja|Németország Szociáldemokrata Pártján]] (Sozialdemokratische Partei Deutschlands – SPD) belül működő, de a párt háborút támogató, ún. [[Burgfrieden]] politikáját elutasító ''Internacionálé Csoport'' 1916 januárjában egy formális konferenciát szervezett, ahol elfogadták Luxemburg elméleti alapvetését, ami szerint nincs „nemzeti” védekező háború. A konferencia részvevői elkezdtek publikálni egy sor politikai vitairatot, melyek később mint Spartakus-levelek (Spartakusbriefe) lettek ismertek. 1916 márciusában, amikor a csoport kibővölt 18 SPD taggal, akiket a pártfrakció a pártfegyelem megsértése miatt kizárt soraiból, felvette a Spartakus-csoport (Spartakusgruppe) nevet. 1917-ben a háború támogatása miatt az SPD kettészakadt, s a Spartakus-csoport politikai és ideológiai önállóságának megtartása mellett csatlakozott az új Németország Független Szociáldemokrata Pártjához (Unabhängige Sozialdemokratische Partei Deutschlands – USPD).{{refhely|Vincent 1997|458–459. o.}}{{refhely|Luxemburg 1983|Vörös Gyula: Bevezetés, 9–91. o.}}

 

A Spartakus-szövetség, mely 1918 november 11-én vette föl ezt a nevet, viszonylag kevéssé volt ismert a nagy tömegek körében, tagjainak a száma sohasem volt néhány ezernél több. Az SPD és az USPD árnyékában háttérbe szorult, nem volt jó pozícióban az események vezetéséhez. A háború utáni munkás- és katonatanácsok egy spontánabb fejlődés eredményei, semmint a spartakista propagandára adott válasz. Lapja a ''Die Rote Fahne'' volt, melyet 1918. november 9-től adtak ki, egy polgári lap forradalmi kisajátításával. A december 16. és 21. között megtartott első birodalmi tanácskongresszuson (Reichsrätekongress) a megválasztott 490 küldöttből mindössze 10 spartakista volt. Liebknecht és Luxemburg nem rendelkezett mandátummal, így nem jutottak be a az épületbe. A kongresszus megnyitásának napján a Spartakus-szövetség szervezésében hatalmas tüntetés követelte az Ebert-kormány lemondását, és a hatalom átadását a munkás- és katonatanácsok kezébe. Ezzel szemben a kongresszus megszavazta, hogy átadja a törvényhozó és végrehajtó hatalmat a Népmegbízottak Tanácsa részére. A tanácsmozgalom teljes kudarca előtérbe állította az önálló forradalmi proletárpárt létrehozásának kérdését.{{refhely|Vincent 1997|458–459. o.}}