„Spartakus-szövetség” változatai közötti eltérés

1914. augusztus 4-én Rosa Luxemburg kezdeményezésére néhány háborúellenes szocialista gyűlt össze, – [[Hermann Duncker]], [[Hugo Eberlein]], [[Julian Marchlewski]], [[Franz Mehring]], [[Ernst Meyer]] és [[Wilhelm Pieck]], – hogy megvitassák mit tehetnének a kialakult rendkívüli helyzetben. A következő héten az alábbiak csatlakoztak még a csoporthoz: [[Martha Arendsee]], [[Fritz Ausländer]], [[Heinrich Brandler]], [[Kate Duncker]], [[Otto Gabel]], [[Otto Geithner]], [[Leo Jogiches]], [[Karl Liebknecht]], [[August Thalheimer]] és [[Bertha Thalheimer]]. A tömörülés ''Internacionálé Csoportnak'' (Gruppe Internationale) nevezte magát. A [[Németország Szociáldemokrata Pártja|Németország Szociáldemokrata Pártján]] (Sozialdemokratische Partei Deutschlands – SPD) belül működő, de a párt háborút támogató, ún. [[Burgfrieden]] politikáját elutasító ''Internacionálé Csoport'' 1916 januárjában egy formális konferenciát szervezett, ahol elfogadták Luxemburg elméleti alapvetését, ami szerint nincs „nemzeti” védekező háború. A konferencia részvevői elkezdtek publikálni egy sor politikai vitairatot, melyek később mint ''Spartakus-levelek'' (Spartakusbriefe) lettek ismertek. 1916 márciusában, amikor a csoport kibővölt 18 SPD taggal, akiket a pártfrakció a pártfegyelem megsértése miatt kizárt soraiból, felvette a ''Spartakus-csoport'' (Spartakusgruppe) nevet. 1917-ben a háború támogatása miatt az SPD kettészakadt, s a ''Spartakus-csoport'' politikai és ideológiai önállóságának megtartása mellett csatlakozott az új ''Németország Független Szociáldemokrata Pártjához'' (Unabhängige Sozialdemokratische Partei Deutschlands – USPD).{{refhely|Vincent 1997|458–459. o.}}{{refhely|Luxemburg 1983|Vörös Gyula: Bevezetés, 9–91. o.}}

A ''Spartakus-csoport'' újjászervezésével létrejött ''Spartakus-szövetség'', mely 1918. november 11-én vette föl ezt a nevet, viszonylag kevéssé volt ismert a nagy tömegek körében, tagjainak a száma sohasem volt néhány ezernél több. Az SPD és az USPD árnyékában háttérbe szorult, nem volt jó pozícióban az események vezetéséhez. A háború utáni munkás- és katonatanácsok egy spontánabb fejlődés eredményei voltak, semmint a spartakista propagandára adott válasz. Lapja a [[Die Rote Fahne]] (A Vörös Zászló) volt, melyet 1918. november 9-től adtak ki, egy polgári lap forradalmi kisajátításával. A december 16. és 21. között megtartott ''első birodalmi tanácskongresszuson'' (Reichsrätekongress) a megválasztott 490 küldöttből mindössze 10 spartakista volt. Liebknecht és Luxemburg nem rendelkezett mandátummal, így nem jutottak be az épületbe. A kongresszus megnyitásának napján a ''Spartakus-szövetség'' szervezésében hatalmas tüntetés követelte az Ebert-kormány lemondását, és a hatalom átadását a munkás- és katonatanácsok kezébe. Ezzel szemben a kongresszus megszavazta, hogy átadja a törvényhozó és végrehajtó hatalmat a Népmegbízottak Tanácsa részére. A tanácsmozgalom teljes kudarca előtérbe állította az önálló forradalmi proletárpárt létrehozásának kérdését.{{refhely|Vincent 1997|458–459. o.}}

A Spartakisták 1918. december 29-re egy konferenciát hívtak össze a porosz tartományi gyűlés épületében (Abgeordnetenhaus), ahol megszavazták a különválást az USPD-től és a Brémai Baloldali Radikálisokkal (Bremen Linksradikalen), illetve más kommunista csoportokkal együtt megalakították [[Németország Kommunista Pártja|Németország Kommunista Pártját]] (Kommunistische Partei Deutschlands – KPD), mely 1920 decemberéig a neve mellett zárójelben viselte a „Spartakus-szövetség” elnevezést is. A névváltozás ellenére, az elbukott januári kommunista felkelés [[Spartakus-felkelés]]ként vált ismertté.{{refhely|Vincent 1997|458–459. o.}}{{refhely|Munkásmozgalom-történeti Lexikon 1976|582. o.}}{{refhely|Konok 2006|93–95. o.}}{{refhely|Luxemburg 1983|9–91. o. Vörös Gyula: Bevezetés}}