„Kultusz (vallás)” változatai közötti eltérés

== Buddhizmus ==▼

Az a körülmény, hogy a [[Buddhák listája|buddhák]] és [[Bódhiszattva|bódhiszattvá]]k végtelen sokaságát tisztelték, akik az embereknek a tökéletesség felé vezető útjuk során nemcsak az akadályok elhárításában segítenek, hanem földi bajaikban is melléjük állnak, szükségessé tette a kultusz gazdagabb kiépítését is. Ezért a nirvánában végleg kihunyt világmegvilágosító szobrai előtti egyszerű imádkozás mindinkább helyt adott egy bonyolult [[rituálé]]nak, amelynek célja, hogy elnyerjék a kegyét azoknak a [[megváltás]]hozóknak, akik ''„szétszakítják a szenvedés hálóját, orvosai a betegnek, a boldogtalannak pedig apja és anyja lesznek”''. Az a régi elképzelés, amely szerint a végrehajtott szakrális cselekmények nem úgy nyerik el jutalmukat, hogy mivel a földöntúli lényeknek örömet okoznak, ezért azok valamilyen módon hálásnak mutatkoznak értük, hanem úgy, hogy ezek az aktusok önmagukban hatékonyak, képesek bizonyos erőket létrehozni, és a hívőknek [[transzcendens]] érdemeket szerezni, az újabb felfogás mellett változatlanul fennmaradt. Sőt, előfordult, hogy a [[Természetfeletti|földöntúli]] lényekhez intézett fohászkodás idővel mágikus hatású formula rangjára emelkedett, és úgy gondolták, hogy e formulák kimondásával érdemeket lehet szerezni. Ilyen pl. a [[Tibet]]ben elterjedt, közismert hat szótagú varázsformula, „([[Om mani padme hum|Om mani padmé húm]]”, eredetileg valószínűleg Manipadmához, az [[Avalókitésvara|Avalókitésvará]]hoz közel álló istennőhöz intézett ima volt, később azonban Manipadmá nevének („akinek drágakőből való lótusza van”), a két áldást osztó hang: „óm” és „húm” között álló vocativusát locativusnak (padmé = a lótuszban) és egy előtte álló nominativusnak (manih helyett mani = a drágakő) magyarázták, és így értelmezték: ''„a drágakő a lótuszban van”''. E szent szavaknak a legkülönfélébb misztikus magyarázatokat adták, pl.: ''„a Buddha megjelent a világban”'' és hasonlókat. Mindenesetre feltételezik, hogy a formula alkalmazása gyarapítja a jótettek kincstömegét. A Kárandavjúhában (67, 69 skk.) egy bódhiszattva azt mondja: ''„Meg tudom számlálni, hogy hány homokszem van a négy nagy óceánban, de nem tudok számot adni annak az érdemnek a nagyságáról, amelyet a hat szótagú nagy varázsformula kimondása jelent.”'' {{refhely|Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás, 1977}}▼

[[A buddhizmus története]] azt mutatja, hogy ha egy [[megváltás]]-tan tudatosan lemond a színpompás mitológiai külsőségekről és a díszes kultuszról, akkor mindig csupán kevesek számára szolgáló arisztokratikus filozofikus tan lehet belőle; a nagy tömeg vallási igényeinek csak korlátozott, mértékben képes eleget tenni. Ezt a buddhizmusnak azzal kellett ellensúlyoznia, hogy vagy a már előtte meglevő vallások korábbi kultuszaiból merített, vagy ő maga alakított ki olyan ájtatossági formákat és szakrális ceremóniákat, amelyek az istenek és szentek tiszteletének régebbi hasonló jellegű szertartásai helyébe léphettek. Mindkettőt megtette. Indiában minden korban megtűrte maga mellett a régi istenek és szellemek tiszteletét, ahogyan ezt még ma is megteszi [[Ceylon]]ban, [[Délkelet-Ázsia|Hátsó-Indiá]]ban és az összes többi országban, azokon a területeken, ahol elterjedt. Ezen kívül azonban a [[Mahájána|mahájáná]]ban és a vadzsrajánában létrehozott új formákat is. {{refhely|Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás, 1977}}▼

A [[buddhizmus]] hirdetői sehol sem harcoltak a bennszülött népi kultuszok ellen mint tévtanok ellen, hanem az üdvösséghez vezető igazság előkészítő fokozataként megtűrték őket, így Indiában a primitív és a [[Brahminok|bráhmana]]-kultuszokat, Ceylonban és Hátsó-Indiában a [[Szellem (vallás)|szellem]]ekben való hitet, Kelet-Ázsiában a [[konfucianizmus]]t, a [[taoizmus]]t, a [[sintoizmus]]t, Tibetben a démonimádatot. A különböző korok és embercsoportok igényeihez való alkalmazkodásnak ez a módszere végül oda vezetett, hogy a buddhizmus az elő-indiai szubkontinensen annyira átalakult már, hogy [[metafizika]]i alapelvei megőrzése ellenére sok vonatkozásban pontosan az ellenkezőjét tanította annak, amit eredetileg hirdetett. [[Gautama Sziddhártha|Buddha]] azt mondotta <ref>Szamj. 42, 6</ref>, hogy a bráhmanák hite abban, hogy [[rítus]]aik segítségével egy embert [[Túlvilág|halála után]] a mennybe juttathatnak, éppoly téves, mintha valaki azt hinné, hogy egy vízbe zuhant sziklát szavai segítségével képes felemelkedésre késztetni. A késői [[Mahájána|mahájáná]]ban a varázsformulák (dháraní) erejébe vetett hit, amely sosem tűnt el teljesen, növekvő jelentőségre tett szert, különösen azután, hogy filozófiai megalapozást nyert azáltal, hogy a mantrák kimondását a meditáció párjának, kiegészítésének, sőt végül vele egyenértékűnek tekintette. Az idők folyamán az eszköz hamarosan elhomályosította a célt: egy formula elmormolását annyira hatékonynak tartották, hogy a teológiának külön ága alakult ki, amely a mantrák összeállításával foglalkozott, és a „[[mantra]]-módszer”-t (naja) a megváltás elnyerésében a „tökéletességek módszerei”-vel (páramitánaja) egyenértékű eljárásnak tartották. A mantrizmus végül, a [[Tantra|tantrikus]] hindu tanok és eljárások mintájára, külön „szekér”-ré fejlődött, amely „harmadik”-ként a „kis” és a „nagy” mellé került. Ez az ún. „mantrajána” vagy „[[vadzsrajána]]” (gyémántszekér) mágikus, titkos tudományt hozott létre, amely később az eredeti buddhizmustól még jobban eltávolodott azáltal, hogy női isteneket és [[Saktizmus|saktista]] eszmeáramlatokat is magába fogadott. {{refhely|Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás, 1977}}▼

A [[mahájána]] kultusza méreteiben és jelentőségében oly módon is állandóan gyarapodott, hogy magába olvasztotta a hindu istenek tiszteletét is. Bár a „kis szekér” hívei maguk is tisztelik az olyan isteneket, mint pl. [[Brahma]], [[Visnu]], [[Siva]], [[Laksmi (istennő)|Laksmí]] stb., mégis ezeknek a tisztelete nem szerves alkotórésze a tulajdonképpeni buddhista kultusznak, és ezért a szertartásokat gyakran Buddha templomain kívül, nemcsak [[Buddhista szerzetesség|buddhista szerzetesek]], hanem (mint pl. Sziámban) bráhmanák közreműködésével végzik, ugyanakkor a „nagy szekér” Kelet-Ázsiában és Tibetben a legkülönfélébb hindu istenségeket kebelezte be [[panteon]]jába. Minthogy ezek az istenek a [[Buddhák listája|buddhák]]nál és [[Bódhiszattva|bódhiszattvá]]knál rangban sokkal alacsonyabbak, és velük szemben hódolatteljes viselkedésre kötelezett megszemélyesítései a [[Szamszára (buddhizmus)|szanszárá]]t mozgásban tartó természeti és erkölcsi hatalmaknak, ezért őket alacsonyabb rendű tisztelet illeti meg, ellentétben a Buddhákkal, akiket még az istenek is imádnak, mivel ők legyőzték a világot. {{refhely|Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás, 1977}}▼